Régi történet ~ 8. fejezet

8. Élet-halál között

Szombat reggel olyan fél tizenkettő felé kelthettem, ami már inkább dél volt és nem reggel. Felhúzva redőnyt úgy éreztem majd megvakulok, ezért kicsit visszahúztam, és csak egy kis résen jött be a fény a szobámba. Gondoltam kimegyek a nappaliba és a bátyámat is kirázom az ágyból, de amikor kimentem a nappaliba teljesen üres volt, a nap pedig fényesen ragyogta be a szobát. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem alszik itthon, s be is igazolódott. Csak azt az egyet furcsállom, hogy ha egy lánnyal is volt az éjjel, reggel mindig lelép, ám most úgy látszik, van esély a változásra. Őszintén szólva inkább reménykedek, hogy minél később jöjjön haza. Valakinek muszáj aggódnia érte, ha már nem tud rendesen magára figyelni.

Ránézve a telefonomra látom, hogy van kilenc nem fogadott hívásom, valamint négy üzenetem. Az éjjel nem is nagyon néztem rá a telefonomra, vajon kinek hiányozhattam ennyire?  A nem fogadott hívások Alex-től és Samantha-tól vannak, a négy üzenetet viszont mind Castiel küldte. A barátnőmet visszahívtam, de nem vette fel, a bátyám pedig ki van kapcsolva. Talán lemaradtam volna valamiről az éjjel? Castiel összes üzenete csak pár szóból áll, valamelyik nem is értelmes. Lehet túl sokat ittunk az éjjel? Nem az lehetetlen, nem így ismerem magamat. A vörös lehet többet ivott a kelleténél, de én nem tehettem ilyet. Vagy mégis? Másra nem emlékszem, csak arra, hogy beledobtak a medencébe, utána meg hazafele jövet találkoztunk Nathaniel-el. Gondolom más nem is nagyon történt.

Egy fél óra után kezdett csak el rezegni a telefonom, Samantha hívott. Megbeszéltük, hogy a városban találkozunk egy kávézóban, ami pechemre nem épp a közelben volt. Gyorsan elviselhető külsőt varázsoltam magamnak, ami jelent helyzetben nem épp egyszerű dolog lenne, mégis negyed óra alatt megvoltam. A hajam az úgy ahogy van katasztrofális a tegnapi kis fürdés miatt, ám már nem lett volna időm megmosni, s mivel nem akartam elkésni egy szempillantás alatt rendbetettem egy egyszerű varázslattal. Nem vagyok magamra büszke, de most vészhelyzet van. Mindenemet összeszedve még vetettem egy pillantást a már napok óta sarokban álldogáló seprűmre. Késésben vagyok picit, szóval előnyömre válna, ha repülve mennék. Kissé lelkiismeret furdalással szálltam fel az utca sarkán, ahol szerencsére egy lélek sem járt. Egy óra helyett már fél óra alatt a város felett köröztem, kihasználva a felhős időt, így biztonságban vagyok egyenlőre. Az egyetlen hátrányom az, hogy a felhőktől nem látom  hol tudnék leszállni és melyik utcában van az a bizonyos kávézó. Hála az égnek egy kedves fuvallat megszánt, ezért kissé láthatóvá váltak odalent a dolgok. Kiszúrtam egy kis mellékutcát ahol nincs senki, ott leszállok, és onnan már csak pár métert kell sétálnom.

A mellékutca kicsit sötét volt, ami hasznomra vált, ám egy valamire nem gondoltam amikor elindultam otthonról. Hova fogom rakni a seprűt?  Le tudom kicsinyíteni valamiféle varázslattal, de még úgy sem fog beleférni a táskámba. Egy fél méterrel lekicsinyítettem és csak hagytam a kezemben mintha valami játék lenne. Kisétáltam a sötét kis utcából, majd egyre szaporább léptekkel mentem a kávézó felé. Benézve az ablakon látom, hogy Samantha már itt van. Pompás, még így is sikerült elkésnem. Benyitva egy hirtelen mozdulattal beleraktam a seprűmet az esernyőtartóba, amiben volt még esernyő bőven, ezért kicsit el is takarták.

- Szia, sokat késtem? – ültem le a barátnőmmel szemben, aki már kért mindettőnknek.

- Nem annyira, én is csak öt perce vagyok itt.

- Szóval, mi volt az a nagyon fontos, ami nem várhatott hétfőig és telefonon sem jó? – tértem a témára, mert ez volt a fő ok, amiért ide kellett jönnöm.

- Először is szeretném, ha mesélnél kicsit a bátyádról.

Ez már eleve rosszul kezdődik. Miért lehet most ennyire kíváncsi? Lehet az éjjel jobban összemelegedtek, mint gondoltam, hisz’ mindketten eltűntek valami érdekes módon.

- Mire vagy kíváncsi? Mit meséljek? – kortyoltam bele a teámba.

- Bármit, ami eszedbe jut róla. Szeretném egy kicsit jobban megismerni.

- Csak nem tetszik neked? – kíváncsiskodtam, mert nem jutott eszembe más alternatíva, hogy miért érdekli ennyire Alex.

- Hát, ami azt illeti…izé…lefeküdtünk – mondta ki, mire akaratlanul is félrenyeltem, s köhögni kezdtem.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Persze, csak félrenyeltem, bocsi.

- Na, de mit gondolsz erről?

- Nem tudom, mit mondjak. Ez gyors volt, ám számítottam rá.

- Tényleg? Miből gondoltad, hogy ez lesz?

- Már amikor először egymásra néztetek, abból láttam, hogy ebből lesz valami. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

- Mérges vagy most? – szemében aggódás látszott, egy kis reménykedéssel fűszerezve.

- Dehogy, inkább örülök neki. És akkor most össze is jöttetek?

- Ez az, amit nem tudok. Azóta nem beszéltem vele, de amikor elbúcsúztunk kedves volt velem.

- Viszont ha jobban meg akarod ismerni, azt hiszem, nem én vagyok a te embered, hiába vagyok a húga.

- Hanem ki?

Mindenkinek van egy legjobb barátja, barátnője. Nekem is van, még otthon volt. Biztos vagyok benne, hogy a bátyámnak is kell lennie egynek, és csak egy valaki jutott eszembe. Castiel. Ha jobban visszagondolok a régi időkre, amikor Alex állandóan a halandók között lógott, s nekem kellett mindig fedeznem a szüleink elől, eszembe juthat pár emlékfoszlány. Már akkor is sokat hallottam a Castiel nevet. A vörös legalább annyira ismerheti Alex-et mint én, sőt akár még jobban is.

- Castiel.

- Miért pont ő?

- Sokkal jobban ismeri, mint gondolnád.

- És muszáj nekem beszélnem vele?

- Miért kinek kéne?

- Neked.

- Nekem? – kerekedett el a szemem.

- Te jobban ismered, mint én.

- Ebben van valami, de ha én beszélnék vele erről, az elég hülyén venné ki magát. Mindenesetre majd beszélek vele azért.

- Köszi, örök hála érte. Viszont most mennem kell, mert várnak, majd beszélünk – ölelt át, majd el is ment.

Ezek után már én is mentem. Felszállva az ég még mindig felhős volt szerencsére, hazafelé pedig már több madár társaságát is élvezhettem. Pár méterre a lakásomtól szálltam le, mert ott nem volt senki, megint egész kihalt volt a környék. Csodálkoztam volna, ha haza tudok menni nyugodtan, ám természetesen nem így lett.

- Hihetetlen, hogy mi mindig összefutunk!

Hátrafordulva a vöröst pillantottam meg, akinek a kezében egy hosszú póráz volt, a másik végén Démonnal, aki ismét elég erősen húzta felém a gazdáját. Ha ez a kutya fog engem lebuktatni, én nem tudom mit csinálok.

- Nem én tehetek róla, hogy állandóan ott vagy ahol én.

- Önkénteskedsz, vagy mi ez a seprű a kezedben?

- Ez csak…olyasmi. És te mit csinálsz erre? – érdeklődtem gyorsan terelve a témát.

- Kutyát sétáltatok, ha nem látnád.

- Amúgy jó is, hogy beléd botlottam, mert akartam veled beszélni.

- Ennyire hiányoztam? – húzta széles mosolyra a száját.

- Reménykedj csak. Samantha kért meg, hogy beszéljek veled.

- Miért nem jött ide hozzám ő?

- Mert szerinte én jobban ismerlek.

- Ez végül is igaz. Aztán, miről akart beszélni?

- Tegnap éjjel lefeküdtek Alex-el, s ezért szeretné egy kicsit jobban megismerni. Kérte, hogy meséljek neki róla, de szerintem te még nálam is több mindent tudsz – hadartam el gyorsan.

- A te drága jó bátyád sose változik. Amúgy ezt miből gondolod?

- Nem gondolom, egyszerűen csak tudom.

- Akkor majd hétfőn mesélek neki kicsit.

- Köszi, örülni fog neki nagyon.

Már nem beszéltünk, csak sétáltunk egymás mellett, Castiel kezében a póráz, enyémben pedig a seprű. Ez kívülről elég  idiótának tűnhetett, az a szerencse, hogy itt még nem sokan ismernek. Nem mondom, hogy nem volt kellemes, sőt talán még élveztem is. Mindig is zavart, ha az utcán nem úgy nézek ki, ahogy szerintem az elfogadható lenne, most mégsem foglalkoztam vele különösebben. Az emberek nem néztek meg, nem is bámultak vagy nevettek ki. Lehetséges, hogy eddig üldözési mániám volt ezzel kapcsolatban. Amióta itt vagyok, kezdenek elszállni a gátlásaim, amik otthon azért bőven voltak bennem, szép számban.

Szépen eljátszottam a gondolataimmal, azt is elképzeltem, hogy együtt megyünk kutyát sétáltatni, ám rájöttem, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Démon legalább kétszer akkora, mint az én Lucy-m, nem kéne a tűzzel játszani, hátha valami baj lesz. Az egyetlen lelki társamnak muszáj mellettem maradnia.

Nagyon elmerülhettem a gondolkodásban, mert arra lettem figyelmes, hogy Castiel a kezemnél fogva ránt vissza az úttestről, ahol épp egy autó ment el előttünk, nem éppen lassú sebességgel. A seprű kiesett a kezemből, az autó szépen áthajtott rajta, én pedig ezt mind végignéztem. Ennek már annyi, kettétörött, legalább nem esek kísértésbe, hogy használjam.

- Figyelhetnél! – oltott le a vörös.

- Csak gondolkodtam, de köszi.

- Ha most nem rántottalak volna el, te is olyan szépen kilapítva feküdnél az úton pont, mint a seprű – mutatott az út közepén darabokban levő seprűre. Szerettem azért, nehéz lesz megbarátkozni majd egy újjal, ha arra kerülne sor.

- Legközelebb jobban vigyázok, most kicsit elkalandoztam – sütöttem le a szemem.

- De tényleg figyelj oda egy kicsit magadra jobban! Nem fáj a kezed, nem szorítottam erősen?

- Fura, hogy ezt pont te mondod, amúgy nem – hazudtam, hisz’ nagyon is fájt, viszont inkább hálásnak kéne lennem érte.

Miután eltakarítottam az útról a seprűt, amit persze a vörös szigorú felügyelete mellett tettem, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Látszólag kicsit mérges lehetett rám, nem is mertem nagyon szólni semmit.

- Jobban kéne figyelnem rád, ha ilyen figyelmetlen vagy! –törte meg végül a nagy csendet, már a ház előtt.

- Ugyan már, tudok vigyázni magamra.

- Én nem úgy veszem észre.

- Mindegy, hagyjuk. Köszi, hogy hazakísértél, hamarosan törzsvendég leszel itt.

- Zavarok talán? – kérdezte nevetve.

- Dehogy, nyilván nem azért mondtam – mondtam én is nevetve.

Még fél órát beszélgettünk lent a kapu előtt, ami már inkább csak röhögésnek volt mondható. Csak úgy szalad az idő, de mivel Démon már megunta az egyhelyben álldogálást, végül elköszöntünk. Még mindig nevetve léptem be az ajtón, és meglepetésemre Alex otthon feküdt szokása szerint.

- Hát te? – kérdeztem csodálkozva.

- Miért baj, ha hazajöttem?

- És mi van Samantha-val? Beszéltél vele?

- Ezek szerint tudsz róla. Mondjuk, miről nem tudsz te? – röhögte el magát.

- Ajánlom, hogy ne játssz az érzéseivel, mert megbánod!

- Nem terveztem, nyugi. Samantha különleges lány, van benne valami, ami eddig nem volt senkiben.

Ez az egy mondat bőven elég nekem ahhoz, hogy tudjam, a bátyám tényleg komolyan akarja venni. Ezelőtt még sohasem mondott ilyet, legalábbis én nem emlékszem ilyesmire. Fejlődő tendenciát mutat ezen a téren.

Kora estefelé már én is csak ledőltem, a bal kezemet lelógattam és a kutyát simogattam vele, míg a jobb kezemen rásiklott a szemem arra a piros foltra, ahol Castiel megszorította. Ahogy így néztem kellemes érzés fogott el, melegem is lett egy kicsit. Gyorsan elhessegettem a fejemből azt a kis balesetet, ideje visszatérnem a valóságba. Biztosan a tegnapi medencés incidens miatt megbetegedtem, s azért érzem így magam.