Régi történet ~ 7. fejezet

7. Valami, amit nem fogok elfelejteni

- Nocsak kit látnak szemeim, a drága jó Alex Cally húgocskáját! – mondta hangosan, s erre aki eddig nekem háttal állt megfordult és akkor megláttam velem szemben ácsorgó embert, aki nem más volt mint maga a bátyám személyesen.

Nem sokon múlt, hogy ott helyben hanyatt ne dőljek, de nagy nehezen sikerült türtőztetnem magam.

- Ne beszélj így vele, amúgy jól vagy? Igen fehér lettél – jött oda hozzám Alex is.

- Persze, semmi bajom, csak kicsit meglepődtem. Bár erre számíthattam volna.

- Hát látod, milyen kicsi a világ – nyomott a kezembe Castiel valami számomra ismeretlen piát, amit utána Alex egyből ki is vett a kezemből.

- Attól még, hogy a legjobb haverod vagyok, nem azt jelenti, hogy leitathatod a húgomat.

Ezen a kijelentésén mindenki nagyot röhögött, és senki sem vette magára. Mindenki tudta, hogy nem komolyan mondta, hisz’ pár másodperccel később a pohár visszakerült az én kezembe. Egész jó így a hangulat, jobb mint amire számítottam. Pár másodperc múlva Samantha is megjelent mellettem, Alex természetesen pedig azonnal lecsapott rá egy ugyanolyan löttyöt adva neki, amilyen nekem volt. Nem vagyok egy nagy piaszakértő, arról nem is beszélve, hogy otthon teljesen más alkoholos italok voltak, így még hozzá kell szoknom az itteniekhez. Ahogy a bátyámat ismerem biztosan tud eben segíteni, nincs miért aggódnom.

- Hihetetlen – sóhajtottam.

- Mi? – nézett rám Castiel.

- Ők ketten. Nemrég ismerkedtek még csak meg, de már nagyon jól kijönnek – mutattam Samantha-ra és Alex-re.

- Mi ebben a hihetetlen? Olyanok mint mi.

Hogy? Jól hallottam? Bizonyára jól, csak nem hiszek a fülemnek. Olyanok mint mi. Hát persze, mi sem ismerjük egymást olyan régóta, mégis meglepően jóban vagyunk. De akkor is fura belegondolni. Amikor idejöttem nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó barátaim lesznek.

A buli hátralévő része mér csak hülyüléssel és ismerkedéssel telt, úgy éreztem mintha megint egy teljesen új világba csöppentem volna. Ám ugyanott vagyok, csak az emberek egy új oldalát ismerhette most meg. Jó kislány révén próbáltam nem sokat inni, nem tudom mennyire sikerült, de az, hogy Castiel állandóan adta a finomabbnál finomabb italokat csak rátett még egy lapáttal.

Fél tizenkettő fele a hangulat már a csúcspontján volt, de Samantha-t elvesztettem, nem volt sehol. Hiába kerestem, nem találtam pedig már kétszer is körbejártam az egész házat.  Fél óra után azonban meguntam a keresgélést, s visszamentem a hatalmas teraszra, ami a nappaliból nyílott, ahol eddig is ültünk.

- Nem láttad valahol Samantha-t? – mentem oda Castiel-hez.

- Azóta nem nagyon mentem el innen, szóval Alex-el láttam utoljára.

- Azért köszi.

- De miért keresed? Itt vagyok én.

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Imádom az ilyen megjegyzéseit.

- Mindegy, nem úgy értettem. Neked nincs meleged?

- Egy kicsit, de ahogy látom neked is, tiszta piros a fejed.

- Kösz, te is jól nézel ki – vetettem oda neki.

- Hagyjuk, inkább menjünk ki levegőzni.

Kiérve elég nagy meglepetésben volt részünk. Szemtanúja lehettünk ahogy néhány elvetemült idióta a medencébe ugrál, vagy éppen egymást rángatták bele a jéghideg vízbe. Nem tudtam eldönteni, hogy csak simán részegek vagy alapból hülyék, de úgy láttam, hogy nagyon élvezik a dolgot. A bulikban mindent szabad érv alapján, egyre többen csatlakoztak a csodás programhoz. Már azon voltam, hogy bemegyek mert én nem bírom nézni ahogy a sok hülye  szó szerint beleugrik egy jéghegybe, ám Castiel megállított.

- Hé várj, hova mész? Azt nézd! – mutatott vissza a medence felé, ahol három fiú épp egy lányt dobott bele a vízbe.

- Te jó ég! Szegény lány!

- Jobb lesz ha menekülsz!

- Mi? – kérdeztem, de már túl késő volt mire pontosan felfogtam. Éreztem ahogy hátulról kettő teljesen idegen srác felemel, majd a medence felé veszik velem az irányt.

- Megőrültetek? Azonnal tegyetek le! – kiabáltam miközben hevesen kapálóztam hátha kiszabadulok, ám rájöttem, hogy ez reménytelen. Visszanéztem Castiel-re, de csak egyhelyben állt és röhögött, pedig azt hittem legalább rá számíthatok.

Ha nagyon akartam volna egy kis varázslattal simán kiszabadulhattam volna, de nyilván ennyi ember előtt ezt nem tehettem. Éreztem, hogy most először kezdek bepánikolni amióta itt vagyok, komolyan még az első napon sem voltam ennyire megijedve. Samantha és Alex sehol, én pedig mindjárt landolok a hideg vízben, amin Castiel látszólag elég jól elszórakozik.

Elszámoltak háromig, majd utána már tényleg repültem, a körülöttem lévők hangosan nevetve tapsoltak az „elrablóimnak”.  Rögtön éreztem, hogy libabőrös leszek a vízben, így már másodpercek alatt a felszínen voltam. A ruhám és a hajam is tönkrement, de ez mind mellékes, valószínű a szervezetem sem ússza meg, jövő hétre tuti visszabetegszem. Felnézve a vöröst pillantom meg a medence szélén ahogy szakad a röhögéstől.

- Egyáltalán nem vicces, inkább segíts! – nyújtottam neki oda a kezem, s szerencsére ő is odaadta az övét, így egy gyors mozdulattal fogtam és belerántottam magam mellé a medencébe. Akkor már ne csak én fagyoskodjak.

- Ezt meg miért csináltad? – jött fel a víz alól felháborodva, miközben hátratűrte a vizes haját. Nem mondom, vizesen is elég jól néz ki.

- Azért kaptad mert nem segítettél! – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Nem is én dobtalak bele!

- De véletlenül sem segítettél volna, hogy megússzam szárazon!

- Persze, hogy nem mert vicces volt.

- Na erről van szó, valamit valamiért – másztam ki a medencéből.

- Most hova mész?

- Nekem ennyi elég volt, hazamegyek , nem akarok még jobban megfázni.

- Akkor elkísérlek.

Nem mondtam azt, hogy ne mert tényleg akartam, hogy velem jöjjön. Legalább lesz társaságom hazafelé, amúgy sem szeretek  egyedül mászkálni éjjel az utcán. Kezdem megszokni, hogy nem használok seprűt, pedig most jó lenne, de megint nem tudtam volna hová tenni. Viszont csodálkoztam, hogy velem jön, az hittem szívesebben maradna még bulizni.  Átfagyva indultunk el, ráadásul így éjjelre a levegő is eléggé lehűlt, nem mintha nap közben annyira meleg lett volna. Útközben röhögve beszélgettünk talán a kelleténél kicsit hangosabban, mondhatni a csendes utcák tőlünk visszhangzottak. Néhány ház előtt elhaladva láttuk, hogy nem csak mi érezzük jól magunkat péntek este, hanem mások is.

Éreztem, hogy egyre jobban fázom, ezért kicsit gyorsítottam, gondolván a mozgástól nem fogok fázni, bár most valószínű ez nem segít. A vörös pár lépéssel mögöttem jött, de hamar beért, ahogy az tőle elvárható.

- Hová ez a nagy sietség?

- Megfagyok, inkább te is siess már. Hóember lesz belőlem mire hazaérek!

- Azért nem kell túlozni, ennyire nincs hideg.

- Dehogynem, téged nem zavar, hogy csurom víz vagy?

- Úgy nézek ki, mint akit zavarna?

- Egyáltalán nem.

- Ha ennyire fázol, akkor tessék! – nyújtotta oda a kabátját, amit egyből fel is vettem. A két kabát így együtt már jobb volt, bár az enyém már átázott, a vörösé meg nagy volt, de most örültem neki.

- Biztos? Neked nem kell?

- Muszáj mindig visszakérdezned?

Erre már csak egy nagyot sóhajtottam, Castiel egyértelműen javíthatatlan, mindig tudja mivel lehet a legjobban elrontani a hangulatot. Mintha nem is Ő lenne, de tudom, hogy Őt így kell elfogadni, s nekem igazából nincs semmi bajom a személyiségével, mert mindig meg tud nevettetni.

Már a parknál jártunk, ami elég kihalt volt, csak a szél susogását lehetett hallani. Valamilyen szinten egy kicsit ijesztő is volt, de tudván, hogy nem vagyok egyedül, nem aggódtam emiatt. Innen nincs messze a lakásom, csak had érjek már haza, hogy vehessek egy forró fürdőt. Ezen elmélkedve csak mentem előre a sötétben a fák mentén, amikor is nekiütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek, felnézve az utcai lámpa fénye pont megvilágította az előttem lévő sötét árnyékot, aki nem más mint Nathaniel volt. Mit keres itt ilyenkor? Eddig úgy tudtam az a fajta aki egész nap otthon tanul még pénteken is, ilyenkor meg már rég alszik.

- Nahát szia Nathaniel! Mit csinálsz te itt ilyenkor? – köszöntem neki, Castiel viszont csak egy morcos hellót tudott eldörmögni mögöttem.

- Sziasztok! Ezt én is kérdezhetném tőletek, de már rájöttem, árad belőletek a pia szag – fintorodott el.

- Kikérem magamnak, nem is igaz!

- Amúgy miért vagytok vizesek?

- Ez hosszú történet, had ne most meséljem el.

- Rendben, annyira nem is vagyok rá kíváncsi. Én nem tudtam aludni, ezért kijöttem levegőzni – magyarázta a szőke srác, Castiel pedig a szemét meregette közben jelezve, hogy menjünk.

- Ezt már jobban eltudom képzelni rólad, mint, hogy egy buliba tartasz. De ha nem bánod, mi most megyünk, mert nagyon hideg van.

Épp csak befejeztem a mondatot, a vörös már húzott is el onnan. Nem nagyon élvezte Nathaniel társaságát, unta az egészet.  Nincs mit tenni, ők ketten ilyenek maradnak, varázslattal biztosan nem fogom őket kibékíteni. Bármennyire is akarom, hogy kibéküljenek, eddig nem szeretnék elmenni, hisz’ elvileg leszoktam a varázslásról. Már jó ideje próbáltam ezt az ötletemet megvalósítani, s most, hogy van rá lehetőségem nem szúrhatom el.  Még a végén haza kell mennem, amit nem szeretnék, most nagyon jól érzem itt magam, ezt Alex is tanúsíthatja. Apropó Alex, valahogyan Ő is felszívódott az este alatt, sehol sem találtam, majd hazaér valamikor, miatta aztán tényleg nem aggódom.  Nagy „gyerek” már, tud magára vigyázni, emellett azt csinál amit akar, én nem szólok bele. Ha nem jön haza az éjjel, ami azért bent van a pakliban, az sem érdekel. Lehetne már neki egy barátnője, de még egy rendes tartós kapcsolata sem volt, régebben még a boszi suliban sok lányt vigasztaltam, mondván a bátyám összetörte a szívüket. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, most a jelenre koncentrálok mert az sokkal fontosabb számomra.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim, éreztem, hogy füst megy az orromba. Ösztönösen magam mellé néztem, majd szokásomhoz híven fogtam és kivettem a cigit Castiel kezéből. Úgy látszik, nem tanult abból amiről a múltkor papoltam neki.

- Hányszor fogod ezt még eljátszani? – nézett rám.

- Ahányszor újra megpróbálod.

- Sosem változol – csóválta a fejét.

- Te sem, amúgy meg úgy beszélsz mintha már régóta ismernél.

- Ismerlek én, ne aggódj. Mellesleg ideértünk – mutatott a házra, mire odanéztem és tényleg már ott is voltunk a házam előtt. Észre sem vettem.

- Tényleg. Hát akkor köszi, hogy elkísértél. A kabátodat kimosom, majd csak hétfőn kapod vissza, ha nem baj.

- Nem hát, ráér ám. Ne foglalkozz vele. Majd találkozunk! – kiabált vissza miközben hátrafordulva visszanézett rám, majd elment. Csak néztem ahogy távolodik, s az árnyéka egyre kisebb lesz, amit egy villogó lámpa fénye tett láthatóvá.

Lassan mentem fel a lépcsőn, ahhoz képest, hogy az előbb még mennyire sietni akartam. Mikor benyitottam az üres lakásba, egyből beleültem egy kád forró vízbe, ami jól esett a hideg fürdőzés után. Elalvás előtt általában még álmodozni szoktam, álmodozó típus vagyok, nem tagadom. Ám most erre sem volt erőm, öt perc után elnyomott az álom. Azt hiszem ez egy olyan kivételes este volt, amit nem fogok elfelejteni, a medencés incidens miatt egy ideig megmarad az emléke.