Transparent White Star

2018. június 26., kedd

1. fejezet

Halihó!
Igazából rájöttem, tök felesleges lenne magyarázkodnom, hogy mi tartott eddig egy fejezeten, csak az eddigieket tudnám ragozni huszadszorra. 
Történt egy kis változtatás,  ami abban merül ki, hogy a történet új fülszöveget kapott!
Nagyjából ennyit szerettem volna most itt közölni veletek. A prológus elején is volt róla szó, de leírom ide is: Aki esetleg már inkább a Wattpad híve és ott szeret olvasni, az ide kattintva megteheti, már ott is megtalálható vagyok.

Remélem azért még tényleg akadnak még itt olvasók, akár régebbről, akár újabban, akiket érdekelhet ez az újított történet. :")

Jó olvasást kívánok!
Arisa


 1. A felhős égen túl

Körülbelül két óra repülés után, éreztem, hogy a lábam kezd zsibbadni. A hátam is elgémberedett, már lassan feküdtem a seprűn, azonban hamar rájöttem, hogy ez még kényelmetlenebb, mert a nyele vágja a hátam, így inkább visszaültem az eredeti pozíciómba. Nagyon untam az utat, pedig alapból türelmesnek tartom magam, de ez a hosszú út az én határaimat is súrolta. Szeretek repülni, mert viszonylag gyors, kikapcsol, a szellőről nem is beszélve, ami a legtöbb alkalommal kellemesen csiklandoz. A kilátásról nem is beszélve. Viszont lássuk be, az unalom nagyúr.
- Mikor érünk oda? – pillantottam oldalra Alexre, aki éppen a GPS-t böngészte, amit Apa adott neki tegnap este.
- A GPS szerint már majdnem a város felett vagyunk, de szerintem ott majd le kell szállnunk. Kezdenek eltűnni a felhők, megfognak látni minket.
- Akkor onnan hogyan megyünk tovább?  Merre van a lakásunk? – érdeklődtem, mert őszintén nem nagyon néztem utána ezeknek a dolgoknak, mindent a bátyámra bíztam. Rám a cuccok összepakolása maradt, ami jobb is, mert ha Alex pakolt volna tuti, hogy otthon maradt volna valami. Sőt, minden.
- Hát gyalog gondolom, majd megoldjuk valahogy. Előbb érjünk oda.
Erre már csak vállat vontam, mert ez a „majd megoldjuk valahogy” a kedvencem. Alex nyilvánvalóan nem rendelkezik nagy szervezőképességgel, de bevallom, az út eddigi részét egész jól megtervezte.
Végül tizenöt perc múlva a változatlan fehér felhőzuhatagot megtörte egy nagy piros híd, amin rengeteg színes pont cikázott lent, az alatt pedig a tenger végtelen hullámai festették szintén kékre a lenti látóteret is. Mivel ezen kívül nem láttunk más szárazföldet ahol nyugodt körülmények között leszállhattunk volna, óvatosan ráereszkedtünk a híd tetejére. Lenézve kicsit ijesztő volt a látvány, furán hatott, hogy magasan vagyunk és talpunkon állunk.
- Most hogyan tovább? – zökkentett ki Alex a gondolataimból, amit nagyon jól tett, mert tényleg kezdtem émelyegni.
Körülnéztem, hogy alaposan átgondolhassam a választ a kérdésére. Lépcső, vagy bármiféle lift természetesen nem volt, ami tudtommal jogos, hisz az emberek nem repülnek maguktól. Na jó,  ez elég furcsán hangzott így.
Ahogy visszanéztem rá, hirtelen világos lett minden. Ismerem ezt a tipikus nézését, ami mindent elárul, pontosan tudtam mire gondol, és értettem mire akar kilyukadni ezzel a kérdésével.
- Van egy tippem, mi jár a fejedben! – adtam végre választ.
- Ennyire nyilvánvaló lenne?
- Sajnos túl jól ismerlek.
- De lásd be, most tényleg igazam van, és tényleg hasznos lenne. Ha csak egyszerűen elrepülünk innen sokkal nagyobb az esélye, hogy meglátnak. Nézz csak körül, kezdenek eloszlani a felhők.
- Jól van, most az egyszer igazat adok neked, csak hagyd már abba! Tudod, hogy ki nem állhatom, amikor ennyire túlragozol valamit.
- Én csak látom rajtad, hogy használni akarod a csillagjaidat – kacsintott rám merészen – különben is, tele vagyok még energiával, ha esetleg gond lenne.
- Tudom – itt kicsit elcsuklott a hangom – de nem lesz. Direkt ezért pihentem ki magam otthon.
A csillagok. Olyan anyajegyszerű foltok, amik egyes különleges képességeket jelölnek. A tarkónkon találhatóak, méretük azonban sokkal nagyobb, mint egy átlagos anyajegyé, ezért szeretem kiengedve hordani a hajamat, hogy ne látszódjanak. Használatkor sárgán világítanak, ami ebben a világban elég kínos szituációkba keverhet. Ahhoz, hogy aktiválódjon az adott képesség, csak elég rágondolni, és hogy használni szeretnénk. Egy átlagos boszorkánynak kettő van, de egy darab minimum van mindenkinek, amivel egy ilyen különleges, amolyan erősebb formát tudunk felvenni. Ez gyerekkorban, mindenkinél máskor jelenik meg, amikor elég érett lesz valaki, s a varázsereje olyan szintre fejlődik, hogy fent tudja tartani ezt a formát. Ezek tényleg ilyen nagyon természetfelettinek tűnő és erős varázslatok, amiket már nem lehet az egyszerű varázslatok körébe sorolni, mert hatalmas varázserő mennyiség szükséges a fenntartásukhoz, nem lehet őket csak úgy megtanulni. A legtöbb csillaggal rendelkező boszorkány, akiről eddig a történelmünk tud, az egy tíz csillagos professzor volt az 1700-as években, aki belehalt azok túlságos kihasználásába, elfogyott a varázsereje. Ja, igen, elfelejtettem említeni, egy boszorkány meghal, ha elfogy a varázsereje vagy elveszti az egyik csillagát, például harcban. Mindenképpen vigyázni kell, hogy ne essen egy bizonyos szint alá a mágiánk szintje. Nem szeretjük csak úgy használni őket, és ez az egész csillagos rendszer eléggé tabu és személyes téma otthon. Ha megkérdezed egy boszorkánytól hány csillagos, az olyan mintha egy embertől kérdeznéd a korát, vagy a párkapcsolati státuszát.
Alex előszeretettel szereti használni, vagyis inkább használtatni az én csillagjaimat, mert nekem négy van sajnos. Állítólag ennek örülnöm kéne, de eddig még soha életemben nem volt olyan eset, amikor ez előnyömre vált volna. Inkább hátrány, mint például most is. Ráadásul varázserő hiányos vagyok, ami azt jelenti, hogy egy varázslattal a szervezetem kétszer annyi mágiát használ el, mint kellene. Velem született betegség, nincsen rá gyógymód. Persze, ha elfogyna más boszorkány tudna adni, ezért mondta a bátyám, hogy tele van energiával. Elég rosszul vagyok genetikailag kódolva. Kevés varázserőm van, de azok nagyon erősek. Ez a kettő üti egymást ezzel a betegségemmel.
- Akkor megyünk? – fogta meg a kezem.           
A csillagjaim közül az egyik a teleportálás, ami úgy hat több emberre, ha azok megfogják a használó kezét varázslat közben.
- És hová? A híd alá? – néztem rá gúnyosan.
-  Jaj, dehogy – nevette el magát, mintha ez olyan természetes lenne. Még az is jobb, mint itt a tetején, miért ne lehetne?
- Valami kis szűk utcába kellene a városban, ahol nincsenek emberek. A GPS szerint van a közelben pár ilyen kisebb utca, s ha szerencsénk van nincs ott senki.
- Aha, és ha nincs szerencsénk, akkor bukta – lelkesedtem az ötletéért – mi van, ha lesz ott valaki?
- Miért csinálsz úgy, mintha nem tudnál varázsolni? Kétkezesen, négycsillagosan én a helyedben úgy kihasználnám! Tudom, hogy miért jöttél ide, de mivel én is itt vagyok veled, legalább a lakásig segíts ki!
Valóban igaza volt ebben, ilyen szempontból tényleg elég szerencsésnek mondhatom magamat. Mindkét kezemmel tudok varázsolni és négy csillag díszeleg a nyakamon. De mit ér mind ez, ha az varázserő hiányosság miatt csak korlátoltan tudom őket használni? A legtöbb boszorkány kétkezesnek születik, azaz tud mindkét kezével mágiát létrehozni. Ámde vannak az egykezesek, ők evidensen csak egy kézzel tudnak. Ennek oka szintén lehet, hogy így alakult ki születéskor, vagy ha olyan súlyosan megsérül az egyik kéz, akkor elveszti a varázserő kiáramoltatásának képességét. Sajnos vannak már nulla kezesek is, ezeket csak sérülés okozhatja, olyan boszorkány még sose született, aki egyik kezével se tudott volna mágiát használni.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – hajtottam le a fejem - Hová menjünk? – adtam meg magam, és ránéztem én is a GPS-re.
- Ide, mondjuk – mutatott egy valóban elég szűknek tűnő utcára a képernyőn.
- Oké, gyere.
A boszorkányseprű egy hasznos dolog, mert gyorsan és könnyen el lehet vele jutni egyik pontból a másikba, emellett kevés varázserőt igényel a használata. Hosszútávon ez a kijelentés megint érvényes, pont ezért jöttünk végig seprűvel, ahelyett, hogy ide is teleportáltunk volna. Mágia szempontjából sokkal jobban megérte. A legjobb részét még nem is említettem! Hogy ne legyen útban, amikor nincs rá szükség, egy könnyed rázással kulcstartóvá alakul a kezünkben, ha arra gondolunk. Ennél az alkalomnál is ez valósult meg.
Megfogta a kezem, én pedig rágondoltam arra az utcára, amit mutatott, s, hogy oda szeretnénk menni. Az egyik csillag, pontosan balról a második felvillant, jelezve, hogy használatba vettem, majd egy pillanattal később már a kiválasztott szűk kis helyen voltunk. Ilyen egyszerűen működik a varázslat, nem kell túlbonyolítani.
Az utcában meglepetésünkre két ember tartózkodott, egy kisgyerek, és az anyukája, épp valamit rakodtak ki a kuka mellé. A hely sötét volt, az egyik végéről szűrődött csak be a gyér belvárosi napfény. A házak oldalfalai feketék és koszosak voltak, amolyan sikátori hangulatot keltve. Gondoltam, tényleg valami névtelen, semmitmondó utcában kötöttünk ki, ahová az emberek csak szemetet kivinni jártak.
- Őszintén, jobb helyet is választhattál volna – szúrtam le a bátyámat. Nyilvánvalóan nem csak tervezni, de tippelni sem tud jól. – Még emberek is vannak itt, mit csináljunk velük? Nézd meg, hogyan bámulnak! – mutattam az irányukba.
- Szerintem jól választottam, a két szemtanúnkon meg végzünk egy egyszerű emlékezettörlést – húzta ki magát, miközben persze megint nekem csinálta a munkát.
- Akarod mondani végzek, ugye?
- Hát, mivel én nem tudok, igen végzel. Ígérem, másra már tényleg nem kérlek, csak még ezt légy szíves – tette össze a kezét.
- Kikészítesz

2018. január 24., szerda

Prológus + visszatérés


Sziasztok!


Hol is kezdjem... nehezen tudom felfogni még én is, hogy erre a blogomra utoljára 2016-ban posztoltam. Igen, elég durva. Annak az évnek a nyarán döntöttem úgy, hogy újrakezdem ezt a történetemet, mert nem találtam elég jónak. Ezt még kiírtam, utána viszont semmi, eltűntem. Az új suli kicsit betett, aztán meg új sztorit találtam ki...szégyellem, eléggé ellustultam ebben az időszakban. Aztán egy évvel később, 2017 nyarán eszembe jutott mennyire szerettem én ezt a történetet, voltak olvasók, és egész jól mentek fel az oldalmegtekintési számok anno. Úgyhogy augusztusban leültem, elkezdtem újraírni a prológust, ám csak most jutottam el odáig, hogy befejezzem és publikáljam. Ez a kihagyás ráébresztett arra milyen fontos nekem az írás, mennyire szeretem csinálni.
Szóval remélem másfél év után is számíthatok rátok, akik régen is olvastak és szerették a blogomat. Tudom, hogy nincs többé CSJ szál, se Castiel, de ettől függetlenül ugyanolyan minden, mint ahogy azt már megszokhattátok, csak sokkal jobban megírva..;) Aki pedig az újdonság erejével olvassa majd ezt, rosszra nem számíthat, talán két év alatt csak sikerült valamennyit fejlődnöm. Mostantól wattpadon is megtaláltok, aki esetleg ott jobban szeret olvasni, az ide kattintva elérheti a történetet.
Nem is húznám itt tovább a szót, csak ugyanazt tudnám ragozni.

Jó olvasást kívánok mindenkinek!
By: Arisa



 Prológus 

Boszorkányok. Miféle lények ezek? Lehet őket egyáltalán ezzel a csúnya „lény” jelzővel illetni? Vannak, akik szerint igen, ám akadnak azért olyanok is, akik kicsit pozitívabban vélekednek erről a témáról. Szerintük a boszorkányok nem ölnek embereket, nem bántják őket, és semmi olyat nem tesznek, ami az emberiségre rossz hatással lenne. Azonban ez a réteg talán azért gondolja így, mert nem hisz a létezésükben, hiszen semmiféle jele vagy bizonyítéka nincs annak, hogy a boszorkányok tényleg léteznek. Mi van, ha a halandók között élnek megbújva, s teljesen normális életet élnek, mint minden normális ember, csak néha-néha, ha senki sem látja őket, használják a varázserejüket, ezzel nem bántalmazva fizikailag senkit? Senki sem tudhatja mi is az igazság. De én tudom. Tudom, hogy léteznek, és sohasem ártottak másoknak. Mi okuk is lett volna rá, hogy ehhez hasonló szörnyűséget tegyenek? A boszorkányok mindig békében éltek, nem is akartak ezen változtatni, arról nem is beszélve, hogy semmiféle kapcsolatba nem kerültek az emberekkel. Attól még, hogy ritkán áttévedtek az ő világukba, sosem voltak ismeretségben velük. Hogy honnan vagyok ebben ilyen biztos? Nos, onnan, hogy jómagam is boszorkány vagyok. Ilyen családba születtem, viszont egyáltalán nem bánom, különleges és izgalmas a boszi élet, valamint jól jön a varázserő, olykor-olykor rászorulunk a használatára. Mindenhová repülő seprűvel közlekedünk, gyorsabb mint a gyaloglás, ráadásul a környezetet sem szennyezi. Na és hogy hol élünk mi? Egy emberek elől elzárt világban, mondhatni másik dimenzióban, térben, s időben. Csak kijelölt varázskapukkal lehet átmenni az emberek világába, amit ők nyilván nem látnak odaát. Én még sosem jártam ott, de a családomból mindenki volt már valamiért, én maradtam csak ki. Pontosan ezért, plusz még sok másért kezdett el érdekelni az emberek világa, életmódja. Kíváncsi voltam, hirtelen felindulásból ki akartam próbálni milyen lehet ott élni. Kérlelni kezdtem a szüleimet, hogy hadd költözhessek és élhessek ott, legalább csak egy kis időre, legrosszabb esetben nem fog tetszeni és hazajövök. Először ellene voltak az ötletemnek, majd pár nap múlva elgondolkoztak és engedtek a nézeteikből. Elmehetek annak fejében, ha a bátyám, Alex is velem tart, ez volt az ajánlatuk. Ne ezen múljon, gondoltam ennyi már nem tántoríthat vissza a célomtól, így hát elfogadtam. Szerencsére Alex sem volt ellenére, sőt inkább örült neki. A szüleink nem tudják, de a bátyám már elég sokszor járt az emberek világában, én meg persze mindig falaztam neki jó kislány módjára. A legtöbb boszorkány nem szívleli a másik világot, s ezzel Anyuék sem voltak másképp. Szerintem ennek nincs alapja, már említettem is nekik párszor, mire mindig azt kaptam válaszul, hogy ugyan mit tudhatok én a külvilágról. Ezért is lepődtem meg annyira, azon, hogy ilyen könnyen beadták a derekukat. Itt valami nem stimmelt, biztosan kiterveltek valamit. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a bátyámmal már a hatalmas kék óceán felett repültünk, egyenesen az új életünk felé. Igen, seprűvel, magasan a felhők felett, ügyelve, hogy senki ne láthasson meg minket, ne legyünk feltűnőek. Felpörgetett a tudat, hogy minden ismeretlen lesz számomra, semmiről sem volt fogalmam az itteni dolgokkal kapcsolatban, ugyanakkor szeretem az új dolgokat. Úgy érzem, kellett már a változás a megszokott, hétköznapi életembe, amire ez a kiruccanás féleség tökéletes alkalom. Egyelőre csak kiruccanásnak lehet nevezni, nem tudhatom pontosan mennyi időt fogunk itt eltölteni.  Az izgalom és az idegesség egyaránt tombolt bennem, kíváncsi voltam az új otthonunkat adó városra, becses nevén San Franciscora. Vajon hogyan élik ott az emberek mindennapi kis életüket? Most végre elérkezett az idő, hogy megkapjam a választ a számtalan megválaszolatlan kérdésre, ami a fejemben motoszkál, és, hogy az új életem hivatalosan is kezdetét vegye.