Régi történet ~ Karácsonyi különkiadás 2015

A legjobb karácsonyi ajándék

A karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor az ember a családjával és a szeretteivel tölti el az ünnep három napját. Velünk boszorkányokkal sincs ez másképp, de most nem én mentem haza, hanem anya és apa jöttek el hozzám, Alex pedig már pár napja ott lebzselt nálam. Drága jó szüleink már huszonharmadikán este megérkeztek, így kénytelenek voltak a kihúzott kanapéval beérniük ágy gyanánt. A hálószobámban ugyan kétszemélyes franciaágy van, a bátyámat mégis a földre száműztem. Nem volt nagyon ellene, varázsolt magának egy matracot s ezzel már le is rendezte a dolgot.
Huszonnegyedike reggelén apa és Alex feladata volt a karácsonyfa szerzés, ezért ők már reggel elmentek favadászatra,  míg én otthon sütöttem anyával a finomabbnál finomabb sütiket abban a picuri kis konyhámban, amiben alig fértünk el rendesen.
Olyan dél körül Alex és apa megérkeztek a fával, ám sikerült kiválasztaniuk a legnagyobbat, ami ráadásul alig akart beférni az ajtón. Végül nagy nehezen betuszkoltuk a nappali legvégébe, de minden tiszta fenyőtüske lett. Szuper, még ezt is fel kell takarítani. Már vettem volna elő a porszívót, de meglepő módon mire visszanéztem a tüskék eltűntek. Szúrós szemmel néztem a bátyámra, mert szinte biztos voltam benne, hogy Ő tüntette el őket, pedig világosan megmondtam, hogy ebben a lakásban nincs varázslás. Legalább anya és apa betartják a „szabályokat”.
- Mégiscsak jobb lett volna ha mi megyünk haza! – sopánkodtam.
- Így is jó, jobb a családi összetartás. – mondta apa miközben rendesen beállította a fát a helyére.
A fa feldíszítése minden évben a mi feladatunk Alex-el, ami általában úgy néz ki, hogy én díszítem Ő meg nézi. Véletlenül se segítene, mindig arra hivatkozik, hogy fontos dolga van.
A díszek maradtak a régiek, ezért már megvolt az elképzelésem, hogy hogyan fogom őket felrakni. Mialatt én nekiálltam leporolni a díszeket, sikerült Alex-et rávennem, hogy legalább az égősort rakja fel, utána pedig adogassa nekem a gömböket. Már épp ideje lesz, hogy hasznossá tegye magát.
- Na tessék, kész az égősor! – dőlt le a kanapéra.
- Még ne örülj, adogasd a díszeket!
- Oké oké, adogatom.
Míg mi a nappalival foglalkoztunk, a szüleink még a konyhában sürögtek, forogtak. Épp ahogy elterveztük, délre minden kész volt. Az összes  kész étel a hűtőben, a sütik a sütőben, a karácsonyfa pedig teljesen feldíszítve állt rajta a színesen villogó égőkkel. Mondhatom gyönyörű látvány volt nézni, nem is tudom mikor éreztem ilyen hangulatosnak ezt az ünnepet. Anya ötlete bevált, sokkal jobb, hogy ők jöttek s nem mi mentünk, mert így nem ugyanaz történik mint az elmúlt években.
Miután megebédeltünk, ránk tört az unalom, hogy mégis mit csinálhatnánk egészen estig vagy akár csak az ajándékozásig. Ilyenkor az ember már nem tud sehova menni mert mindenen zárva van. A nagy gondolkodás közepette anya és apa közölték, hogy rájuk jött a nehézség ezért inkább lepihennek egy kicsit. Ezt kicsit furcsálltuk mert hát általában ebben az időben készülődni kellene.
Végső ötlenek eszembe jutott, hogy a városban a karácsonyi vásáron kívül nyitott még egy új korcsolyapálya a főtéren.  Ha jól tudom még nyitva van, legalábbis reméljük. Mi Alex-el az induláshoz kezdünk el készülődni, anyáék pedig végül csak lepihentek. Mindenesetre nekünk viszont sietnünk kellett, hogy odaérjünk és még elcsípjük az utolsó turnust. Én természetesen mint mindig gyalog akartam menni, de Alex annyira ragaszkodott a seprűjéhez, és még hideg is van ezért beadtam a derekamat. Való igaz, hogy sokkal hamarabb odaértünk mintha gyalog mentünk volna vagy tömegközlekedéssel.
Egy elhagyatott kis utcában leszállva éreztük, hogy hidegebb lett és felnézve apró hópelyhek szállingóztak a levegőben. Pont szenteste, ennél hangulatosabb már nem is lehetne.
A hópelyhek bámulásából feleszmélve odasétáltunk a főtérhez, ahol szerencsére még nyitva volt a koripálya és nagy sor sem volt. Gyorsan odaszaladtam a sor végére, ám nem vettem észre, hogy a nagy sietségben nekimegyek valakinek. Az illető kezében lévő forró pohár tartalma pedig a csizmámon landolt, de nem fájt annyira.
- Jaj bocsi, nem figyeltem, veszek neked másikat! – néztem fel rá mert kicsit magasabb volt nálam.
- Isabell te vagy az? – húzta le a kapucnit a fejemről.
- Castiel? Te meg mit csinálsz itt ilyenkor?
- Tudod a szüleim nincsenek itthon még karácsonykor sem, ezért gondoltam bejövök iszogatni, otthon úgysem tudnék mást csinálni. Na és te?
- Én Alexel jöttem korizni, de úgy látszik már el is vesztettem. – néztem körbe, mert a bátyám egyszerűen tényleg csakúgy eltűnt.
- De ilyenkor miért koriztok? Nem otthon kéne a családdal ünnepelnetek?
- Már mindennel végeztünk, és mivel ránk tört az unalom eljöttünk.
- Hát akkor jó szórakozást, én eliszogatok itt.
- Ha már úgyis elvesztettem a bátyámat, esetleg nincs kedved csatlakozni? – néztem rá kérdőn.
- Kedvem az lenne, csak én nem tudok jól korizni.
- Majd én megtanítalak, gyere! – húztam magammal.
Béreltünk Castielnek egy korit, én pedig még útközben varázsoltam magamnak egyet. Tudom nem szép dolog tőle, de muszáj volt.
Miután felhúztuk a korikat, nagy nehezen rárángattam Castielt a jégre, ami nem volt könnyű, bár egy fél óra noszogatás után csak megadta magát. Be kell vallanom, rosszabb mint gondoltam. Mialatt én mentem három kört, Ő csak a palánkot szorongatta.
- Engedd már el a palánkot, ne égesd magad ennyire!
- Ha már belerángattál ebbe az egészbe, hadd csináljam úgy ahogy akarom! – oltott le.
- Csak segíteni akartam, de akkor nem szóltam!
- Jó bocs, akkor gyere és segíts! – mondta, azzal odacsúsztam hozzá és úgymond kezelésbe vettem.
- Először is engedd el a palánkot, és fogd meg a kezem!
- Elfoglak rántani. – fogta meg a kezem.
- Nem fogsz. Most pedig hajlíts be egy kicsit a lábad, és inkább előre dőlj s ne hátra!
- Oké, és most?
- Lökd magad előre magad egyszer az egyik lábaddal, utána meg a másikkal! – utasítottam.
Ezek után elég sokat próbálkoztunk, néha sikertelenül, ám nem volt annyira reménytelen a dolog. Legtöbbször én húztam, s Ő csak ott állt mellettem élvezve, hogy nem kell semmit se csinálnia és mégis tök jól csúszik. Időközben Alexet is sikerült megtalálnom, már rég bent korizott és látszólag ismét sikerült valami idegen csajt felszednie, akit valószínűleg most lát először és utoljára. Sosem változik komolyan mondom.
Délután négy óra felé a pálya kezdett kiürülni, az emberek hazaindultak karácsonyozni. Elég hamar elment ez a délután. Rajtunk kívül már csak olyan páran lehettek, de mi megbeszéltük, hogy zárásig maradunk. Odacsúszva a bátyámhoz és a az idegen lányhoz látom, hogy a lány nem is idegen, hanem az én jó barátnőm Samantha. Úgy látszik a baráti körömben mindenki unatkozik karácsony délután.
Mivel bemondták, hogy pár perc múlva zárás van, így gyorsan magammal húztam a vöröst, hogy még menjünk pár utolsó kört.
- Mi lenne ha most én húználak téged? – vette fel az ötletet.
- Nem bánom, már úgyis egész jó vagy.
Hagytam, hogy kicsit előrébb csússzon és pedig hátulról belekapaszkodtam. Ez egy ideig jól ment, de aztán Castiel megbotlott, ezért hamar eltolt magától egyenesen előre, de mivel annyira hátra figyeltem kicsúszott alólam a kori és véglegesen elestem. Valahogy a hátamon feküdtem a jégen  és nem volt kedvem felállni. Néztem ahogy Castiel szerencsétlenkedik, végül Ő is elesik, ám már nem tudtam időben elmenni onnan, ezért egyenesen rám esett ezzel engem teljesen kilapítva.
- Bocsi, ugye nem fájt?
- Nem nagyon, túlélem. -  nyugtattam meg.
Nem tudom miért, de még egy ideig nem szállt le rólam, hanem egymás szemébe nézve feküdtünk ott a jégen. Aztán egyszer csak Castiel megmozdult, de nem mászott le rólam, csak a fejét mozdította meg, hogy közelebb legyen az enyémhez. Értettem a szándékot, és tudtam jól, hogy én is akarom, ezért én is közelebb hajoltam majd egyszer csak ajkunk találkozott. Olyan csodálatos érzés volt ahogy ott fekszünk miközben a hó szépen szállingózik. Nem akartam, hogy vége legyen. Csak mi ketten számítottunk, és ez így pont jó lett volna, ha nem szólal meg újra a turnus végét jelző hangos bemondó. Kénytelenek voltunk abbahagyni és lemenni a jégről.
- Na milyen volt? – kérdeztem a vöröstől.
- Jobb mint gondoltam, főleg a vége! – mondta mire akaratlanul is elmosolyodtam.
Visszavettük a rendes cipőnket, az enyém is megszáradt már szerencsére, így indulhattunk haza karácsonyozni.
- Na akkor mi megyünk is! Boldog karácsonyt! – köszönt el Alex, engem pedig magával vonszolva a kis utca felé ahol leszálltunk. Szívem szerint maradtam volna, s szerintem Alex is. Ám otthon várnak a szüleink és a szépen feldíszített karácsonyfa ami már valószínűleg körbe lett pakolva ajándékokkal. Nem vágytam úgy különösebben semmire, számomra a tökéletes karácsonyi ajándék ez a délután volt aminek az emléke egy örök életre bennem marad.

Régi történet ~ 6. fejezet

6. Nocsak kit látnak szemeim

Végre eljött a várva várt nap, a péntek. A múltkori óta nem beszéltem erről a Castiel témáról Alexel, mert féltem hátha beigazolódik az amitől tartottam. Lehet Alex ugyanazt a Castielt ismeri akit én, de este valószínűleg úgyis kiderül majd. Eldöntöttem, hogy nem fogok kiakadni ha ismerik egymást. Castiel ugyan nekem egy szóval sem említett olyat, hogy zenél vagy játszik valamilyen bandában, a biztonság kedvvért megfogom tőle kérdezni.

Reggel mikor felkeltem próbáltam nem nagyon zajt csapni,  nehogy felébresszem a bátyámat aki még javában alszik. De jó neki, úgy irigyelem ilyenkor. Ma már viszont péntek van, ráadásul én választottam ezt az életet, szóval egy szavam se lehet. Tény és való, hogy otthon nem egészen úgy mentek a dolgok mint itt, a suliba sem kellett ilyen korán menni, lehetett varázsolni az idővel és egy kicsit időeltolódás is van a két világ között. Ezért nem szoktak nagyon idejönni a boszorkányok, persze én kivétel vagyok. Néha még azt is gondolom, hogy bárcsak halandónak születtem volna. Bár ha halandó lennék akkor meg boszorkány szeretnék lenni, kivéve ha nem tudnék a létezésükről. Hiába élünk az emberekkel egy párhuzamos világban, mi tudunk róluk, közülük viszont elég kevesen tudnak a mi létezésünkről.

A ma reggeli tavaszi szél elég csípős, így kénytelen voltam kicsit jobban beöltözni. Az iskola épülete felé sétálva azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is vegyek fel az este. Hoztam egyáltalán magammal olyan ruhát? Vagyis inkább az a kérdés, hogy anyáék raktak-e a szekrényembe ilyen ruház. Ha nem, akkor sem hibáztathatom őket, hisz nem tudhatták hová akarok majd esetleg menni. Mindenképpen megkérdezem Samanthat, nem mintha annyira értene hozzá, de azért egy próbát megér. Tényleg, azt meg sem kérdeztem a vöröstől, hogy Samantha jön-e. Ha ha azt mondta sokan ott lesznek a suliból, akkor csak ott lesz Ő is.

A kapun beérve szerencsére pont a barátnőmbe botlottam. Micsoda véletlen, legalább beszélhetek vele az estéről.

- Szia! – köszöntem neki.

- Szia Isabell! Mi újság?

- Te is jössz ma este a bulira amit Castielék szerveznek ugye?

- Persze, ki nem hagynám. Számíthatsz rám!

- Akkor jó. Szerinted mit vegyek fel? – néztem rá kérdőn.

- Nem is tudom. Ki öltözzünk vagy ne?

- Fogalmam sincs.

- Mit szólnál ha órák után felmennénk hozzátok és átnéznénk az egész szekrényt?

- Jó ötlet! – vágtam rá gondolkodás nélkül és csak később esett le, hogy mibe is egyeztem bele. Utólag belegondolva ez lehet nem volt annyira jó ötlet, most már azonban nincs képem lemondani.

Péntek lévén a diákok nagy része meglehetősen lazán viselkedik, ami néha a tanárokra is kihat. Éppen ezért valamelyik sokkal engedékenyebb mint általában, így voltunk ma a hatodik órában amikor is szerencsére elengedtek minket, s nem kellett még egy órát bent lennünk a suliban. Viszont még hátravolt a legnehezebb dolog a mai napban, hála a soha be nem álló lepcses számnak. Valahogyan be kell adnom a barátnőmnek, hogy miért ilyen kicsi a lakás, hol vannak a szüleim stb. Remélem Alex nem lesz otthon mert Ő még csak még jobban rontana a helyzeten. Még a végén rámászik Samanthára amit nagyon nem szeretnék. Lehet jól kijönnének egymással, de még most semmiképp nem szeretnék kellemetlen helyzetet e miatt.

Miután a tanár elengedett minket próbáltam a lehető leglassabban beledobálni a cuccaimat a táskámba.

- Na megyünk? – jött oda hozzám Samantha.

- Igen, mehetünk.

Hazafele úton Samantha nagyon magyarázott nekem valamiről. Őszintén megmondom nem figyeltem, teljesen mással volt elfoglalva az agyam. Meglepő módon sokkal előbb hazaértünk mint azt reméltem, nekem ez az út mindig tovább tart, vagy csak úgy érzem.

- Ilyen közel laksz a sulihoz?

- Hát igen, de reggelente még ez is soknak tűnik.

- Nem busszal jársz? – nézett rám azokkal a nagy kerek szemeivel.

- Most csodálkoztál el rajta, hogy ilyen közel lakom, akkor miért járnék busszal?

- Ja tényleg, bocs hülye kérdés volt. Csupán azért gondoltam mert láttam, hogy múltkor Castiellel jöttél, róla pedig tudom, hogy busszal jár.

- Az egy teljesen véletlen eset volt. Felejtsd el! – mondtam miközben kinyitottam a bejárati ajtót.

- Hogy felkaptad a vizet.

- Nem kaptam fel semmilyen vizet, semmi bajom.

- Aha, ezt mondatod nekem. Amúgy nem őrültetek meg még ezektől? – mutatott a szemben levő ajtóra ahol az a bizonyos gyerekes család lakott, s most is csak a gyerekek kiabálását lehetett hallani.

- Nem még. – mondtam közben pedig elgondolkodtam azon, hogy nem őrülhettem még meg tőlük hisz’ nemrég költöztem ide.

Pechemre ahogy beleraktam a kulcsot a zárba észrevettem, hogy nyitva van, tehát Alex itthon van. Beléptünk az ajtón, mire hallva a beszélgetésünket Alex egyből felpattant a kanapéról és odajött hozzánk.

- Kit tisztelhetek eme csodás hölgyben? – hajolt oda a barátnőmhöz.

- Samantha vagyok, Isabell barátnője. Remélem nem zavarok.

- Jaj dehogyis, gyere beljebb! Hozhatok valamit inni?

- Igen, elfogadom köszi.

-  Rendben, hozom is! – mondta Alex hatalmas lelkesedéssel, s már el is tűnt a konyhában. Jellemző, ha itt van egy lány mindig hozza a tökéletes formáját, bezzeg hogyha csak magunk között vagyunk tök lusta.

- Te Isabell, Ő a pasid? És mi lesz Castiellel? – szólt hozzám Samantha, közben pedig levette magát oda ahol Alex egész eddig ült. Úgy látszik ennek a kanapénak nagy sikere van, esküszöm egyszer megszabadulok tőle.

- Persze, csakis! Ez az idióta a bátyám. Amúgy meg nem tudom miről beszélsz, Castiel és köztem nincs semmi és ezt jól vésd az eszedbe.

- Nem is mondtad, hogy van egy ilyen nőcsábász bátyád.

- Mert nem szokásom dicsekedni vele.

- De a Castiel témára visszatérve kár, pedig cukik lennétek együtt. Ráadásul ahogy múltkor az ölébe vett tesin! Nem az Ő szokása az ilyesmi.

- Álmodozz csak.

- Arról a Castielről van szó akit lehet én is ismerek? – kapcsolódd be a témába a bátyám is, miután Samantha kezébe nyomott egy pohár nem tudom mit, de elég érdekes színe volt.

- Igen, arról.

- Hogyhogy csak lehet? – kérdezte Samantha.

- Tényleg, nem tudod, hogy Castiel játszik-e valamilyen bandában vagy zenél? – néztem rá.

- Azt tudom, hogy Lisanderrel van egy közös bandájuk, de a többi tagot én sem ismerem.

- Ez érdekes mert egy Lisandert is ismerek. – jelentette ki Alex, s a szeméből kiolvasva ezt a kijelentését nekem címezte.

- Mindegy, ezt most hagyjuk. A buliban úgyis kiderül az igazság. Inkább válasszuk ki mibe megyek este. –húztam oda Samanthat a szekrényhez.

- Na ez női dolgok, én ebből kimaradnék. – vonult el Alex is a másik szobába.

Így, hogy az utolsó óránk elmaradt nyertünk magunknak egy órát a készülődésre, de mivel még másfél óra után is tanácstalanok voltunk bele kellett húznunk mert még Samanthának haza is kell mennie átöltözni. Végül nemes egyszerűséggel egy nyakba akaszthatós lila színű csillogós felső mellett döntöttünk, egy fekete miniszoknyával és egy fekete harisnyával párosítva, aztán ezekhez jött még az egyik kedvenc fekete magassarkúm a maga tíz centis sarkával. Szerencsére már megtanultam benne menni, szóval ez már nem jelent gondot. Közben Alexnek is sikerült átöltöznie, mert hát ugye valami érdekes módon előbb oda kell érnie a helyszínre, mondván Ő egy fontos személy.

Egyszerre indultunk el otthonról, ám a kapun kilépve mindenki másfelé vette az irányt. Alex elindult a bulira amire hivatalos, mi meg még felugrottunk Samanthaékhoz. Amíg a barátnőm fent öltözött én az anyukájával beszélgettem a nappaliban, már tudom kitől örökölte ezt a kíváncsiságát.

Egy idő után Samantha tipegve jött le a lépcsőn, meglepő módon majdnem ugyanabban a szerelésben mint én. Sebaj, legalább most az egyszer összeöltöztünk. Még Samantha anyukája adott a lánya arcára egy puszit meg elmondta, hogy ne igyunk sokat, aztán már indulhattunk is. Jobban belegondolva már hozzászoktam, hogy anya nem figyelmeztet semmire sem hisz’ itt sincs, pedig még én is alig éltem itt.

Útközben többnyire a semmiről beszélgettünk és nevettünk, mint általában az összes korunkbeli lány. Ám éreztem, hogy szóba fog kerülni a lakásos téma is.

- Szóval akkor nem a szüleitekkel éltek?

- Nem, még nekem is meg kell szoknom.

- Ezt, hogy érted? Csak nem akkor költöztetek ide amikor a suliba is jöttél?

- Pedig de. – szépítettem a helyzetet, azt már végképp nem akartam az orrára kötni, hogy Alex igazából csak ideiglenes „vendég” nálam.

- Akkor már értem. És mi az oka?

- Szükségünk volt egy kis magánéletre, legalábbis erre hivatkoztunk.

- Jó fej szüleitek lehetnek, hogy meg is engedték!

Annyira nem szeretnék hazudni neki,olyan kedves és barátságos, ráadásul még őszinte is velem. Rajtam kívül nincs sok barátnője, és én mégis ezt teszem vele. Olyan rossz érzés, de ha egyszer nem tehetek mást.

A továbbiakban inkább tereltem a témát, nem akartam bűntudattal teli érzésekkel nekilátni az estének. Viszonylag hamar odaértünk amitől csak még idegesebb lettem. Nem tudom hogyan fogok reagálni ha meglátom itt a bátyámat, pedig megfogadtam magamban, hogy nem akadok ki. Most mégis eluralkodott rajtam a félelem.

A helyszínt jobban szemügyre véve, egy hatalmas nagy családi házról beszélünk, egy hatalmas kerttel, majd beljebb érve egy medencét is megpillanthatunk. Bizonyára valakinek elutaztak a szülei, s az övé az egész ház a hétvégére. Miután átverekedtük magunkat a hatalmas tömegen ami a ház előtt volt és ahol a bagósok kiélhették nikotin utáni vágyukat, nagy nehezen csak-csak bejutottunk a ház hatalmas előterébe. Egy szempillantás alatt ott termett mellettünk egy srác, aki elvette a kabátunkat és közölte, hogy azok tárolására külön szoba van fenntartva. Mi csak ámulva néztünk amikor bevezetett minket a kijelölt szobába ahol már rengetek kabát volt rádobálva az ágyra, ami meg nem fért rá nemes egyszerűséggel a földön végezte. Jó kislányhoz híven mi találtunk egy szabad fotelt, s inkább arra raktuk rá a kabátjainkat.

- Akkor ezt a szobát már megtaláljátok, pia a konyhában, cigizni pedig csak kint lehet. Ja és a DJ pultnál lehet zenét kérni! – mondta a srác az ajtót becsukva, azzal otthagyott minket.

Ezek után úgy döntöttünk, hogy a nappaliban folytatjuk az utunkat, ahonnan egy gyönyörű üvegajtón keresztül vezetett az út a hátsó kerthez ahol a medence is van. Fura, hogy van benne víz, mert még csak tavasz van, ilyenkor még csak nem szoktak benne fürdeni, hisz’ szétfagynának. Bár ezután a kabátos dolog után nem mondok semmit.

Jobbra fordítva a fejem sajnos megláttam Castielt aki egy nekem háttal álló emberrel beszélgetett. Látta, hogy odanézek, ezért Ő is erre nézett, így a tekintetünk találkozott, mire egyből odajött hozzám és otthagyta akivel eddig társalgott. Egy picit talán kipirosodtam és valamiért éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem és a pulzusom is az egekben. Biztos tartottam attól amit mondani fog.

- Nocsak kit látnak szemeim, a drága jó Alex Cally húgocskáját! – mondta hangosan, s erre aki eddig nekem háttal állt megfordult és akkor megláttam velem szemben ácsorgó embert, aki nem más volt mint maga a bátyám személyesen.

Régi történet ~ 5. fejezet

5. Miért akarsz megváltoztatni?

-  Te akarod, hogy elmenjek?

- Nem, nem akarom, csak úgy poénból megkérdeztem – mondta ironikusan.

- Jó igazad van.

- Akkor eljössz?

- Nem tudom még, attól függ jobban leszek-e.

- Egy nap alatt csak lemegy ez a kis hőemelkedés - veregette meg a fejemet, mint valami kisgyereknek.

- Hát nagyon remélem.

- Ha nem vagy jól, ne gyere holnap suliba.

- Ugyan már, semmi bajom, ez csak egy kis megfázás. Nem kellett volna tegnap esőben elindulnom – magyarázkodtam.

Az út hátralevő része hasonlóan telt, végig beszélgettünk, majd amikor az utca elejéhez értünk, még dumáltunk kicsit. Meglepetésemre  Castiel kijelentette, hogy már nem megy vissza a suliba, mert szerinte felesleges. Tényleg van benne valami, de én biztosan visszamennék az Ő helyében. Nem szeretném a tanároknál kihúzni a gyufát, bár valószínű, hogy Castielre már a tanári kar nagy része pikkel. Ezen könnyen segíthetnénk, csak egy kicsit nyalizni kéne, meg rendesen bejárni órákra. Sajnos ez nem egészen a vörös stílusa ahogy észrevettem.

Amikor a bejárati ajtómhoz értem, s már nyitni akartam, de valami érdekes módon az ajtó nyitva volt. Határozottan emlékszem, hogy reggel bezártam, akkor hogyhogy nyitva van? Annyira megijedtem, ezért kivételesen már rákészültem, hogy valami varázslatot alkalmazzak, amint belépek az ajtón. Mi van ha betörtek hozzám? Halkan beléptem, majd félve a nappalihoz sétáltam, ahol akkora kő esett le a szívemről, mint még ezelőtt soha.

- Te meg mit keresel itt? Halálra ijesztettél, azt hittem betörtek!

- Bocs Hugi, nem ez volt a célom.

- Alex, ha legközelebb ha jössz mindenképp szólj. Amúgy miért jöttél?

- Szerinted? Anya és apa küldött. – mondta nevetve.

- Jellemző, még csak pár napja vagyok itt, de ők már ide küldenek. Sosem változnak.

- Hát nem. Hogyhogy ilyen korán hazaértél?

- Hazaküldtek, mert hőemelkedésem van, de erről egy szót se anyáéknak, mert a végén még hazarángatnak. Tudod, hogy mindenből nagy ügyet tudnak csinálni.

- Lakat a számon. Meddig maradhatok?

- Itt akarsz maradni? – néztem rá elkerekedett szemmel.

- Nem örökre, csak egy kis időre. Nem az én ötletem volt!

- Ez jellemző rájuk, még csak pár napja vagyok itt, de Ők már ide küldenek.

- Én viszont örültem neki, mert pénteken lesz egy buli az egyik haveromnál, amire hivatalos vagyok – jelentette ki büszkén.

Na, igen. A másik sikertörténet. Olyan pár éve már Alex rendszeresen eljárt a halandók közé, ahol nagyon sok barátra tett szert, akikkel folyamatosan tartotta vagy még most is tartja a kapcsolatot. Mindezt persze titokban, egyedül én tudtam róla, és mindig nekem kellett falaznom neki.  Anya és apa sohasem voltak oda a halandókért, ezért nem engedtek el minket soha a mostani kivételével.

- És el is mész ugye?

- Persze, hogy elmegyek, ennyire más ismerhetnél.

- Igazad van, bocs a kérdésért. Mellesleg engem is elhívtak egy bulira pénteken.

- Valóban? És te elmész?

- Nem tudom még, szerinted elmenjek?

- Menjél, rád férne már egy kis lazítás. Használd ki, hogy nincsenek itt az ősök.

- Hát ez egy roppant vicces megjegyzés volt.

- Na, de most komolyan.

- Jól van, elmegyek – adtam meg magam.

Gondoltam, hogy majd akkor írok Castielnek, de csak később, mert élt bennem az a halvány remény, hogy valami csoda folytán visszament a suliba. Persze ennek a valószínűsége sajnos egyenlő a nullával.  Viszont nem bírtam várni, úgysem ment vissza, ebben biztos vagyok. Így gyorsan írtam neki egy üzenetet, hogy már biztosan megyek pénteken. A válaszra természetesen nem kellet sokat várnom, pár perc múlva rögtön jött a válasz, hogy szuper, honnan jött ez a hirtelen döntés. Üzenetben semmi kedvem nem volt kifejteni neki ezt az egészet, ezért megírtam neki, hogy majd holnap elmondom. Erre is elég hamar jött a válasz, ami ezúttal elég érdekes volt.

„Nem holnap, hanem most, kíváncsi vagyok. Gyere a park elejéhez, ahol a cseresznyefák vannak, ott foglak várni”

Nem hiszem el! Miért nem bírja ki holnapig? Nem kellene olyan sokat várnia, csak egy fél napot. Most mehetek le a parkhoz, mert ha nem mennék, tuti megsértődne.

- Leugrom kicsit a parkba, nemsokára jövök. Addig figyelj a kutyára! – vetem oda a bátyámnak.

- Miért mész a parkba?

- Nem mindegy, találkozom valakivel.

- Kivel? Csak nem egy sráccal?

- És ha igen?

- Ilyen hamar felszedtél valakit? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Dehogyis, Ő csak az osztálytársam.

- Szerencséd.

Erre már nem mondtam semmit, egyrészt nem akartam magam felidegesíteni rajta, másrészt nem akartam megváratni a vöröst. Gondolom amikor hívott, ő már orr volt a parknál. Apropó cseresznyefák. Ilyenkor virágoznak, és most délutánra egész szép idő lett, úgyhogy biztos gyönyörű látvány lesz  amikor meglátom.

Már a parktól nem messze is érezni lehetett a cseresznyevirágok illatát. Isteni ez az illat, ezelőtt még sosem éreztem ilyet. Otthon nem voltak ehhez hasonló fák, ott teljesen más növények voltak. Nekem ez nem volt megszokott.

Amikor odaértem Castiel már ott volt, remélem nem nagyon várattam meg. Bár ha megvárattam volna, akkor szerintem már rég elhúzta volna a csíkot és dobott volna helyette egy üzenetet. Simán kinézném belőle. De nem így történt.

- Szia! Régóta vársz?

- Nem annyira.

- Akkor jó, siettem ahogy tudtam. Miért nem tudott ez várni holnapig? – kérdeztem picit duzzogva.

- Mert én most akarom tudni.

- És még én vagyok a makacs.

- Na mesélj, amúgy jobban vagy?

- Igen, valamivel jobban, de a bulira teljesen fitt leszek!

Az elejéről elkezdtem neki mondani mindent, kivéve persze a családom hátterét. Azt neki nem kell tudnia, hogy most csak én lakom itt, a szüleim pedig úgymond egy másik dimenzióban vannak. Tudtommal az Ő szülei sincsenek itthon, szóval ezek szerint hasonló helyzetben vagyunk. Csak annyit mondtam, hogy a bátyám tanácsolta az elmenetelt, én meg megfogadtam a tanácsát. Nem vártam tőle semmiféle különös reakciót, nem is kaptam, ez így pont jó. Viszont Alex nagyon érdekelte, úgyhogy kénytelen voltam neki mesélni róla, remélem nem fogja levenni érte a fejem.

- Miért érdekel annyira a bátyám?

- Csak úgy, jó fej lehet, szívesen megismerném – mondta, majd rágyújtott egy cigire.  Na ez már nem tetszett annyira.

- Majd talán egyszer bemutatom neked, de most itt az ideje, hogy leszállj rólam s egy kicsit foglalkozz magaddal is.

- Ezt, hogy érted?

- Úgy, hogy figyelj oda magadra, járj be rendesen órákra, mellesleg figyelhetnél az egészségedre is- mondtam, aztán egy gyors mozdulattal kikaptam a szájából a cigit, majd miután gondosan rátapostam szép ívvel repült a kukába.

- Hé, ez nem volt szép! – mordult rám mérgesen.

- Bocsi, de komolyan gondoltam.

- Miért akarsz megváltoztatni, ha jó vagyok így is? – kérdezte röhögve.

- Valamennyire jó vagy, azonban van még mit változtatni – mondtam kacsintva, azzal sarkon fordulva elhagytam a parkot. – Majd holnap a suliban!

Hazaérve kötelezően beszámoltam a bátyámnak a kis találkozóról, ami elég furán érintette. Azt mondta, hogy neki is van egy Castiel nevű ismerőse, és tök jól kijönnek egymással. Állítólag sokszor mentek már el együtt bulikra, zenekari próbákra. Tudtommal Castiel nem zenél, legalábbis nekem nem mondott ilyesmit. Te jó ég! Remélem nem ugyanarról a személyről beszélünk!