3. Pletykák
Reggel hihetetlen gyorsasággal pattantam ki az ágyamból. Nem
tudom miért, de ma konkrétan van kedvem suliba menni, ami eddig sohasem fordult
elő. Mintha a mai nap valamiért különleges lenne. Vagy fent áll az a verzió is,
hogy teljesen megőrültem. Most inkább a második a valószínűbb. Gyorsan bedobtam
magamba valami ehetőt, most kivételesen kivasaltam a hajam, hogy azért ne
legyen mindig ugyanolyan, az ember legyen változatos nem? Majd miután, ismét nagy
nehezen sikerült eldöntenem mit is vegyek fel, még a fürdőben tollászkodtam egy
keveset, figyelve az időre. Még időben voltam amikor végeztem, s büszkén húztam
ki magam a tükör előtt. Tetszett az a lány, aki visszanézett rám.
Mivel este elfelejtettem, így gyorsan bedobáltam a cuccaimat
a táskámba, majd még mielőtt kiléptem az ajtón, még egyszer szemügyre vettem a
tükörképem. Tökéletes, mehetünk. Nem tudom, ma miért foglalkozom ennyire
magammal, vagy miért lett ilyen fontos hirtelen ez a mai nap. Na mindegy,
úgysem fog történni semmi.
Az udvar kapuján kilépve, kicsit megcsapott a friss tavaszi
szellő. Elvileg ma akár eshet is, viszont én semmiféle meleg cuccot nem vettem
magamra, esernyőt sem hoztam. Remélem igazam lesz, és nem fog esni. Ezt csak
azért mondom mert, a boszorkányok rendelkeznek egy képességgel, amivel előre
látják az időjárást. Olyasmi mint az időjárás jelentés, csak fejben. Persze nem
minden boszinak van ilyen képessége, de én bizony közéjük tartozom, a
családommal együtt.
Kicsit fáztam, ezért szaporábbra vettem a lépteim a suli
felé. Lehet, hogy közel van, de télen csak nem fogok gyalog menni a fagyokban.
Hamar odaértem, még volt negyed óra becsengetésig. Az épületbe beérve,
elindultam a folyosón a termünk felé. Ahogy ott sétáltam, különös dologra
lettem figyelmes. Akik észrevettek, mind összesúgtak valakivel végig engem
bámulva, vagy épp esetleg hangosan kimondták amit gondoltak. Olyan mondatok
jöttek felém, mint például: Nézd, az ott az új lány, Nem Ő az új lány aki máris
elcsavarta Castiel fejét?, Miért olyan különleges ez az Isabell? és még sorolhatnám
őket. Ezek után semmi kedvem nem volt a folyosón lézengni, inkább sietősen
beiszkoltam az osztályterembe. Samantha már hirtelen gyorsasággal termett
előttem, elég érdekes szemekkel, s nem Ő volt az egyetlen. A többi teremben
lévő diák is eléggé nagy szemekkel figyelt fel rám.
- Mi a baj? Ma mindenki olyan furán viselkedik.
- Nem hallottál semmit se?
- Hát páran összesúgtak a folyosón, de miért? Elárulná végre
valaki, hogy mi folyok itt? – fakadtam ki.
- Azok a pletykák terjednek, hogy te már most elcsábítottad
Castielt, pedig még csak most érkeztél.
- Mi van? Mégis ki a franc terjeszti ezt rólam?
- Fogalmam sincs, én biztosan nem, tegnap délután lehet
valaki meglátott az udvaron.
- Jézusom, belecsöppentem egy rémálomba, kellett nekem
eljönnöm a bosziktól – böktem ki hirtelen, szerencsére halkabban.
- Tessék, mondtál valamit? Nem hallottam.
- Á semmi, csak magamba beszélek – sütöttem le a szemem.
- De akkor most mi lesz? – kérdezte aggódva.
- Semmi, mi lenne? Köztem és Castiel között nincs semmi. És
akkor ezt most lehet terjeszteni. –vágtam le magam a székemre.
A csengőre hirtelen mindenki összerezzent, a tanár is sajnos
időben érkezett be az órára. A szememmel gyorsan átfutottam a termet, minden
helyen ült valaki, egy azonban üresen állt. Méghozzá, a közvetlen mellettem
levő, ami nem is akárkié. Hát persze, hogy a vörösé. Azt ugyan hallottam róla,
hogy nem mindig jár be órákra, mégsem igen akartam elhinni. Most tapasztaltam a
saját szememmel.
Miközben én azt sem tudtam most milyen óra van, annak
ellenére a tanár hevesen magyarázott, az én füzetem viszont még mindig üresen
tátongott előttem kinyitva, várva, hogy valami kerüljön bele. Az óra vége felé
heves jegyzetelésbe kezdtem, ha már az első feléről félig lemaradtam.
Mikor kicsengettek, az osztály fele kifelé tódult a
teremből, én azonban továbbra is egyhelyben ültem kifelé bámulva az ablakon.
Kicsit ledermesztett ez a pletyka ami jelenleg rólam terjeng és majdnem az
egész suli tud róla. Sokan úgy ismernek, mint a lányt aki egyből felszedte
Castielt, holott ebből egyetlen szó sem igaz.
- Hé Isabell! Gyere ki picit! – hallok az ajtó felől egy
ismerős hangot. Mikor odanézek, elképedve látom, hogy a vörös toporog az
ajtóban.
- Miért?
- Nem azt mondtam, hogy kérdezz vissza, hanem, hogy gyere ki
egy percre. Most! – kezdte felemelni a hangját.
- Jó, megyek már.
Mi az? – kérdeztem kiérve a folyosóra.
- Mi ez a cirkusz?
- Mégis miféle cirkusz?
- Azt ne mind, hogy te nem látod. Mindenki rólunk pletykál.
Mondtál nekik valamit?
- Persze, mert én így akarom magamra vonni a figyelmet mi?
Teljesen hülyének nézel?
- Honnan tudjam, nem ismerlek. De akkor ki a fene terjeszti
ezt az egészet?
- Én is ugyanannyit tudok mint te. Viszont ha most
megbocsátasz, még van egy kis elintéznivalóm. – mondtam, azzal elindultam a
mosdó felé. Meglepetésemre, újdonsült barátnőm épp a sminkjét igazgatta a tükör
előtt. Nagyot sóhajtva én is nekidőltem a mosdókagylónak.
- Na mi az? Meguntad a bambulást az ablakon? – kérdezte nevetve.
- Nem, csak Castiel kihívott a teremből.
- Órára nem jön be, de szünetben már előmerészkedik, mi?
Tipikus Castiel. Amúgy mit akart?
- Rám förmedt, hogy biztos én szóltam valamit és az én
szavaim kaptak szárnyra.
- De bunkó! Hogy gondolhatott ilyet? Mit mondtál neki?
- Felvilágosítottam, hogy nem én voltam. Elegem van a mai
napból! – fakadtam ki.
- Elhiszem, bár most már lenyugodhatsz.
- Miért is?
- Mert lassan ugyan, de ahogy mondtad már elkezdtük terjeszteni,
hogy nincs köztetek semmi.
- Végre valami megkönnyebbülés!
- Most viszont gyere, mert becsöngetnek. A kedvenc óránk
jön, matek.
Ezzel természetesen csak viccelődni akart, hisz mindketten a
matekot gyűlöljük a legjobban. Még otthon is utáltam, s ott sem voltam jó
benne. A mostani órán is próbáltam rendesen odafigyelni, ami elég nehéz volt,
mert számtalan más dolog pörgött az agyamban.
Órák végén szembesültem a ténnyel, hogy bizony halványlila
fogalmam sincs a mai anyagról egy tantárgyból se. írni írtam valamit, de már
nem tudom, hogy mit. Gratulálok magamnak. Már az elején elszúrom a tanároknál.
Utolsó óráról kilépve a teremből, sajnálatomra Samantha
közölte, hogy érte jön valaki, s nem tudunk együtt hazamenni. Az ablakon
kinézve látom, hogy elég borús az ég, bármelyik pillanatban akár le is
szakadhat. Mivel nem volt más választásom, félőn elindultam. Nagyon reméltem,
hogy nem fog esni. Már vagy a sulitól olyan pár utcányira járhattam, amikor
érzetem, hogy rácsöppent valami a kezemre. Félőn felemeltem a fejem, mire több
se kellet, elkezdett szakadni. Éreztem, hogy fázom, így elkezdtem futni.
Próbáltam kikerülni az előttem keletkezett tócsákat, kevés sikerrel. Már tiszta
víz volt mindenem, a lábam is. Úgy tűnt, sosem érek haza, amikor
megpillantottam egy közeli kis buszmegállót. Gondoltam, ott meghúzom magam amíg
valamennyire eláll. Beálltam, s csak néztem ahogy szakad. A bambulásomból egy
kis füst ébresztett fel. Oldalra fordítom a fejemet és látom hogy Castiel áll
mellettem zsebre vágott kézzel, szájából pedig egy cigi lógott kifelé.
- Hát te? – veti oda nekem a szokásos kedvességével.
- Megáztam, ezért itt várom meg, hogy elálljon.
- Tessék – nyomott a kezembe egy esernyőt.
- Ez miért adod most oda nekem?
- Talán, hogy haza tudjál menni?
- De akkor meg neked nem lesz.
- Én busszal megyek, nincs rá szükségem. Viheted.
- Köszi, holnap visszahozom.
Az esernyőt a fejem fölé tartva indultam neki a maradék pár
utcának, ami még hátra volt hazáig. Az arcomról pedig elégedettséget lehetett
leolvasni. Fogalmam sincs, miért örülök ennyire egy esernyőnek, főleg tőle. Nem
ismerek magamra a mai napon. Mintha kicseréltek volna. Bevallom, elég nagy
hatással van rám ez az új világ, de akkor is. Mi van velem?
Mikor hazaértem, rögtön vettem egy forró fürdőt, ezzel
teljesen átmelengetve magamat. Már épp lefeküdni készültem amikor rezgett a
telefonom. Elképedve látom, hogy Castiel üzent. Vajon honnan tudta meg a
számom?
"Amúgy elfelejtettem
mondani, de péntek este buli lesz egyik haveromnál és tök sokan ott lesznek a
suliból. Nincs kedved eljönni?
Castiel"
