7. Valami, amit nem fogok elfelejteni
- Nocsak kit látnak szemeim, a
drága jó Alex Cally húgocskáját! – mondta hangosan, s erre aki eddig nekem
háttal állt megfordult és akkor megláttam velem szemben ácsorgó embert, aki nem
más volt mint maga a bátyám személyesen.
Nem sokon múlt, hogy ott helyben hanyatt ne dőljek, de nagy
nehezen sikerült türtőztetnem magam.
- Ne beszélj így vele, amúgy jól
vagy? Igen fehér lettél – jött oda hozzám Alex is.
- Persze, semmi bajom, csak
kicsit meglepődtem. Bár erre számíthattam volna.
- Hát látod, milyen kicsi a világ
– nyomott a kezembe Castiel valami számomra ismeretlen piát, amit utána Alex
egyből ki is vett a kezemből.
- Attól még, hogy a legjobb
haverod vagyok, nem azt jelenti, hogy leitathatod a húgomat.
Ezen a kijelentésén mindenki
nagyot röhögött, és senki sem vette magára. Mindenki tudta, hogy nem komolyan
mondta, hisz’ pár másodperccel később a pohár visszakerült az én kezembe. Egész
jó így a hangulat, jobb mint amire számítottam. Pár másodperc múlva Samantha is
megjelent mellettem, Alex természetesen pedig azonnal lecsapott rá egy
ugyanolyan löttyöt adva neki, amilyen nekem volt. Nem vagyok egy nagy
piaszakértő, arról nem is beszélve, hogy otthon teljesen más alkoholos italok
voltak, így még hozzá kell szoknom az itteniekhez. Ahogy a bátyámat ismerem
biztosan tud eben segíteni, nincs miért aggódnom.
- Hihetetlen – sóhajtottam.
- Mi? – nézett rám Castiel.
- Ők ketten. Nemrég ismerkedtek
még csak meg, de már nagyon jól kijönnek – mutattam Samantha-ra és Alex-re.
- Mi ebben a hihetetlen? Olyanok
mint mi.
Hogy? Jól hallottam? Bizonyára
jól, csak nem hiszek a fülemnek. Olyanok mint mi. Hát persze, mi sem ismerjük
egymást olyan régóta, mégis meglepően jóban vagyunk. De akkor is fura
belegondolni. Amikor idejöttem nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó barátaim
lesznek.
A buli hátralévő része mér csak
hülyüléssel és ismerkedéssel telt, úgy éreztem mintha megint egy teljesen új
világba csöppentem volna. Ám ugyanott vagyok, csak az emberek egy új oldalát
ismerhette most meg. Jó kislány révén próbáltam nem sokat inni, nem tudom
mennyire sikerült, de az, hogy Castiel állandóan adta a finomabbnál finomabb
italokat csak rátett még egy lapáttal.
Fél tizenkettő fele a hangulat
már a csúcspontján volt, de Samantha-t elvesztettem, nem volt sehol. Hiába
kerestem, nem találtam pedig már kétszer is körbejártam az egész házat. Fél óra után azonban meguntam a keresgélést,
s visszamentem a hatalmas teraszra, ami a nappaliból nyílott, ahol eddig is
ültünk.
- Nem láttad valahol Samantha-t?
– mentem oda Castiel-hez.
- Azóta nem nagyon mentem el
innen, szóval Alex-el láttam utoljára.
- Azért köszi.
- De miért keresed? Itt vagyok
én.
Ezen akaratlanul is
elmosolyodtam. Imádom az ilyen megjegyzéseit.
- Mindegy, nem úgy értettem.
Neked nincs meleged?
- Egy kicsit, de ahogy látom
neked is, tiszta piros a fejed.
- Kösz, te is jól nézel ki –
vetettem oda neki.
- Hagyjuk, inkább menjünk ki
levegőzni.
Kiérve elég nagy meglepetésben
volt részünk. Szemtanúja lehettünk ahogy néhány elvetemült idióta a medencébe
ugrál, vagy éppen egymást rángatták bele a jéghideg vízbe. Nem tudtam
eldönteni, hogy csak simán részegek vagy alapból hülyék, de úgy láttam, hogy
nagyon élvezik a dolgot. A bulikban mindent szabad érv alapján, egyre többen
csatlakoztak a csodás programhoz. Már azon voltam, hogy bemegyek mert én nem
bírom nézni ahogy a sok hülye szó
szerint beleugrik egy jéghegybe, ám Castiel megállított.
- Hé várj, hova mész? Azt nézd! –
mutatott vissza a medence felé, ahol három fiú épp egy lányt dobott bele a
vízbe.
- Te jó ég! Szegény lány!
- Jobb lesz ha menekülsz!
- Mi? – kérdeztem, de már túl
késő volt mire pontosan felfogtam. Éreztem ahogy hátulról kettő teljesen idegen
srác felemel, majd a medence felé veszik velem az irányt.
- Megőrültetek? Azonnal tegyetek
le! – kiabáltam miközben hevesen kapálóztam hátha kiszabadulok, ám rájöttem,
hogy ez reménytelen. Visszanéztem Castiel-re, de csak egyhelyben állt és
röhögött, pedig azt hittem legalább rá számíthatok.
Ha nagyon akartam volna egy kis
varázslattal simán kiszabadulhattam volna, de nyilván ennyi ember előtt ezt nem
tehettem. Éreztem, hogy most először kezdek bepánikolni amióta itt vagyok,
komolyan még az első napon sem voltam ennyire megijedve. Samantha és Alex
sehol, én pedig mindjárt landolok a hideg vízben, amin Castiel látszólag elég
jól elszórakozik.
Elszámoltak háromig, majd utána
már tényleg repültem, a körülöttem lévők hangosan nevetve tapsoltak az
„elrablóimnak”. Rögtön éreztem, hogy
libabőrös leszek a vízben, így már másodpercek alatt a felszínen voltam. A ruhám
és a hajam is tönkrement, de ez mind mellékes, valószínű a szervezetem sem
ússza meg, jövő hétre tuti visszabetegszem. Felnézve a vöröst pillantom meg a
medence szélén ahogy szakad a röhögéstől.
- Egyáltalán nem vicces, inkább
segíts! – nyújtottam neki oda a kezem, s szerencsére ő is odaadta az övét, így
egy gyors mozdulattal fogtam és belerántottam magam mellé a medencébe. Akkor
már ne csak én fagyoskodjak.
- Ezt meg miért csináltad? – jött
fel a víz alól felháborodva, miközben hátratűrte a vizes haját. Nem mondom,
vizesen is elég jól néz ki.
- Azért kaptad mert nem
segítettél! – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Nem is én dobtalak bele!
- De véletlenül sem segítettél
volna, hogy megússzam szárazon!
- Persze, hogy nem mert vicces
volt.
- Na erről van szó, valamit valamiért
– másztam ki a medencéből.
- Most hova mész?
- Nekem ennyi elég volt, hazamegyek
, nem akarok még jobban megfázni.
- Akkor elkísérlek.
Nem mondtam azt, hogy ne mert
tényleg akartam, hogy velem jöjjön. Legalább lesz társaságom hazafelé, amúgy
sem szeretek egyedül mászkálni éjjel az
utcán. Kezdem megszokni, hogy nem használok seprűt, pedig most jó lenne, de
megint nem tudtam volna hová tenni. Viszont csodálkoztam, hogy velem jön, az
hittem szívesebben maradna még bulizni.
Átfagyva indultunk el, ráadásul így éjjelre a levegő is eléggé lehűlt,
nem mintha nap közben annyira meleg lett volna. Útközben röhögve beszélgettünk
talán a kelleténél kicsit hangosabban, mondhatni a csendes utcák tőlünk
visszhangzottak. Néhány ház előtt elhaladva láttuk, hogy nem csak mi érezzük jól
magunkat péntek este, hanem mások is.
Éreztem, hogy egyre jobban fázom,
ezért kicsit gyorsítottam, gondolván a mozgástól nem fogok fázni, bár most
valószínű ez nem segít. A vörös pár lépéssel mögöttem jött, de hamar beért,
ahogy az tőle elvárható.
- Hová ez a nagy sietség?
- Megfagyok, inkább te is siess
már. Hóember lesz belőlem mire hazaérek!
- Azért nem kell túlozni, ennyire
nincs hideg.
- Dehogynem, téged nem zavar,
hogy csurom víz vagy?
- Úgy nézek ki, mint akit
zavarna?
- Egyáltalán nem.
- Ha ennyire fázol, akkor tessék!
– nyújtotta oda a kabátját, amit egyből fel is vettem. A két kabát így együtt
már jobb volt, bár az enyém már átázott, a vörösé meg nagy volt, de most
örültem neki.
- Biztos? Neked nem kell?
- Muszáj mindig visszakérdezned?
Erre már csak egy nagyot
sóhajtottam, Castiel egyértelműen javíthatatlan, mindig tudja mivel lehet a
legjobban elrontani a hangulatot. Mintha nem is Ő lenne, de tudom, hogy Őt így
kell elfogadni, s nekem igazából nincs semmi bajom a személyiségével, mert mindig
meg tud nevettetni.
Már a parknál jártunk, ami elég
kihalt volt, csak a szél susogását lehetett hallani. Valamilyen szinten egy
kicsit ijesztő is volt, de tudván, hogy nem vagyok egyedül, nem aggódtam
emiatt. Innen nincs messze a lakásom, csak had érjek már haza, hogy vehessek
egy forró fürdőt. Ezen elmélkedve csak mentem előre a sötétben a fák mentén,
amikor is nekiütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek, felnézve az utcai
lámpa fénye pont megvilágította az előttem lévő sötét árnyékot, aki nem más
mint Nathaniel volt. Mit keres itt ilyenkor? Eddig úgy tudtam az a fajta aki
egész nap otthon tanul még pénteken is, ilyenkor meg már rég alszik.
- Nahát szia Nathaniel! Mit
csinálsz te itt ilyenkor? – köszöntem neki, Castiel viszont csak egy morcos
hellót tudott eldörmögni mögöttem.
- Sziasztok! Ezt én is
kérdezhetném tőletek, de már rájöttem, árad belőletek a pia szag – fintorodott
el.
- Kikérem magamnak, nem is igaz!
- Amúgy miért vagytok vizesek?
- Ez hosszú történet, had ne most
meséljem el.
- Rendben, annyira nem is vagyok
rá kíváncsi. Én nem tudtam aludni, ezért kijöttem levegőzni – magyarázta a
szőke srác, Castiel pedig a szemét meregette közben jelezve, hogy menjünk.
- Ezt már jobban eltudom képzelni
rólad, mint, hogy egy buliba tartasz. De ha nem bánod, mi most megyünk, mert
nagyon hideg van.
Épp csak befejeztem a mondatot, a
vörös már húzott is el onnan. Nem nagyon élvezte Nathaniel társaságát, unta az
egészet. Nincs mit tenni, ők ketten
ilyenek maradnak, varázslattal biztosan nem fogom őket kibékíteni. Bármennyire
is akarom, hogy kibéküljenek, eddig nem szeretnék elmenni, hisz’ elvileg
leszoktam a varázslásról. Már jó ideje próbáltam ezt az ötletemet
megvalósítani, s most, hogy van rá lehetőségem nem szúrhatom el. Még a végén haza kell mennem, amit nem
szeretnék, most nagyon jól érzem itt magam, ezt Alex is tanúsíthatja. Apropó
Alex, valahogyan Ő is felszívódott az este alatt, sehol sem találtam, majd
hazaér valamikor, miatta aztán tényleg nem aggódom. Nagy „gyerek” már, tud magára vigyázni,
emellett azt csinál amit akar, én nem szólok bele. Ha nem jön haza az éjjel,
ami azért bent van a pakliban, az sem érdekel. Lehetne már neki egy barátnője,
de még egy rendes tartós kapcsolata sem volt, régebben még a boszi suliban sok
lányt vigasztaltam, mondván a bátyám összetörte a szívüket. Nem szívesen
emlékszem vissza azokra az időkre, most a jelenre koncentrálok mert az sokkal
fontosabb számomra.
Kicsit elkalandoztak a
gondolataim, éreztem, hogy füst megy az orromba. Ösztönösen magam mellé néztem,
majd szokásomhoz híven fogtam és kivettem a cigit Castiel kezéből. Úgy látszik,
nem tanult abból amiről a múltkor papoltam neki.
- Hányszor fogod ezt még
eljátszani? – nézett rám.
- Ahányszor újra megpróbálod.
- Sosem változol – csóválta a
fejét.
- Te sem, amúgy meg úgy beszélsz mintha
már régóta ismernél.
- Ismerlek én, ne aggódj.
Mellesleg ideértünk – mutatott a házra, mire odanéztem és tényleg már ott is
voltunk a házam előtt. Észre sem vettem.
- Tényleg. Hát akkor köszi, hogy
elkísértél. A kabátodat kimosom, majd csak hétfőn kapod vissza, ha nem baj.
- Nem hát, ráér ám. Ne foglalkozz
vele. Majd találkozunk! – kiabált vissza miközben hátrafordulva visszanézett
rám, majd elment. Csak néztem ahogy távolodik, s az árnyéka egyre kisebb lesz,
amit egy villogó lámpa fénye tett láthatóvá.
Lassan mentem fel a lépcsőn,
ahhoz képest, hogy az előbb még mennyire sietni akartam. Mikor benyitottam az
üres lakásba, egyből beleültem egy kád forró vízbe, ami jól esett a hideg
fürdőzés után. Elalvás előtt általában még álmodozni szoktam, álmodozó típus
vagyok, nem tagadom. Ám most erre sem volt erőm, öt perc után elnyomott az
álom. Azt hiszem ez egy olyan kivételes este volt, amit nem fogok elfelejteni,
a medencés incidens miatt egy ideig megmarad az emléke.
