A legjobb karácsonyi ajándék
A karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor az ember a családjával és a szeretteivel tölti el az ünnep három napját. Velünk boszorkányokkal sincs ez másképp, de most nem én mentem haza, hanem anya és apa jöttek el hozzám, Alex pedig már pár napja ott lebzselt nálam. Drága jó szüleink már huszonharmadikán este megérkeztek, így kénytelenek voltak a kihúzott kanapéval beérniük ágy gyanánt. A hálószobámban ugyan kétszemélyes franciaágy van, a bátyámat mégis a földre száműztem. Nem volt nagyon ellene, varázsolt magának egy matracot s ezzel már le is rendezte a dolgot.
Huszonnegyedike reggelén apa és Alex feladata volt a karácsonyfa szerzés, ezért ők már reggel elmentek favadászatra, míg én otthon sütöttem anyával a finomabbnál finomabb sütiket abban a picuri kis konyhámban, amiben alig fértünk el rendesen.
Olyan dél körül Alex és apa megérkeztek a fával, ám sikerült kiválasztaniuk a legnagyobbat, ami ráadásul alig akart beférni az ajtón. Végül nagy nehezen betuszkoltuk a nappali legvégébe, de minden tiszta fenyőtüske lett. Szuper, még ezt is fel kell takarítani. Már vettem volna elő a porszívót, de meglepő módon mire visszanéztem a tüskék eltűntek. Szúrós szemmel néztem a bátyámra, mert szinte biztos voltam benne, hogy Ő tüntette el őket, pedig világosan megmondtam, hogy ebben a lakásban nincs varázslás. Legalább anya és apa betartják a „szabályokat”.
- Mégiscsak jobb lett volna ha mi megyünk haza! – sopánkodtam.
- Így is jó, jobb a családi összetartás. – mondta apa miközben rendesen beállította a fát a helyére.
A fa feldíszítése minden évben a mi feladatunk Alex-el, ami általában úgy néz ki, hogy én díszítem Ő meg nézi. Véletlenül se segítene, mindig arra hivatkozik, hogy fontos dolga van.
A díszek maradtak a régiek, ezért már megvolt az elképzelésem, hogy hogyan fogom őket felrakni. Mialatt én nekiálltam leporolni a díszeket, sikerült Alex-et rávennem, hogy legalább az égősort rakja fel, utána pedig adogassa nekem a gömböket. Már épp ideje lesz, hogy hasznossá tegye magát.
- Na tessék, kész az égősor! – dőlt le a kanapéra.
- Még ne örülj, adogasd a díszeket!
- Oké oké, adogatom.
Míg mi a nappalival foglalkoztunk, a szüleink még a konyhában sürögtek, forogtak. Épp ahogy elterveztük, délre minden kész volt. Az összes kész étel a hűtőben, a sütik a sütőben, a karácsonyfa pedig teljesen feldíszítve állt rajta a színesen villogó égőkkel. Mondhatom gyönyörű látvány volt nézni, nem is tudom mikor éreztem ilyen hangulatosnak ezt az ünnepet. Anya ötlete bevált, sokkal jobb, hogy ők jöttek s nem mi mentünk, mert így nem ugyanaz történik mint az elmúlt években.
Miután megebédeltünk, ránk tört az unalom, hogy mégis mit csinálhatnánk egészen estig vagy akár csak az ajándékozásig. Ilyenkor az ember már nem tud sehova menni mert mindenen zárva van. A nagy gondolkodás közepette anya és apa közölték, hogy rájuk jött a nehézség ezért inkább lepihennek egy kicsit. Ezt kicsit furcsálltuk mert hát általában ebben az időben készülődni kellene.
Végső ötlenek eszembe jutott, hogy a városban a karácsonyi vásáron kívül nyitott még egy új korcsolyapálya a főtéren. Ha jól tudom még nyitva van, legalábbis reméljük. Mi Alex-el az induláshoz kezdünk el készülődni, anyáék pedig végül csak lepihentek. Mindenesetre nekünk viszont sietnünk kellett, hogy odaérjünk és még elcsípjük az utolsó turnust. Én természetesen mint mindig gyalog akartam menni, de Alex annyira ragaszkodott a seprűjéhez, és még hideg is van ezért beadtam a derekamat. Való igaz, hogy sokkal hamarabb odaértünk mintha gyalog mentünk volna vagy tömegközlekedéssel.
Egy elhagyatott kis utcában leszállva éreztük, hogy hidegebb lett és felnézve apró hópelyhek szállingóztak a levegőben. Pont szenteste, ennél hangulatosabb már nem is lehetne.
A hópelyhek bámulásából feleszmélve odasétáltunk a főtérhez, ahol szerencsére még nyitva volt a koripálya és nagy sor sem volt. Gyorsan odaszaladtam a sor végére, ám nem vettem észre, hogy a nagy sietségben nekimegyek valakinek. Az illető kezében lévő forró pohár tartalma pedig a csizmámon landolt, de nem fájt annyira.
- Jaj bocsi, nem figyeltem, veszek neked másikat! – néztem fel rá mert kicsit magasabb volt nálam.
- Isabell te vagy az? – húzta le a kapucnit a fejemről.
- Castiel? Te meg mit csinálsz itt ilyenkor?
- Tudod a szüleim nincsenek itthon még karácsonykor sem, ezért gondoltam bejövök iszogatni, otthon úgysem tudnék mást csinálni. Na és te?
- Én Alexel jöttem korizni, de úgy látszik már el is vesztettem. – néztem körbe, mert a bátyám egyszerűen tényleg csakúgy eltűnt.
- De ilyenkor miért koriztok? Nem otthon kéne a családdal ünnepelnetek?
- Már mindennel végeztünk, és mivel ránk tört az unalom eljöttünk.
- Hát akkor jó szórakozást, én eliszogatok itt.
- Ha már úgyis elvesztettem a bátyámat, esetleg nincs kedved csatlakozni? – néztem rá kérdőn.
- Kedvem az lenne, csak én nem tudok jól korizni.
- Majd én megtanítalak, gyere! – húztam magammal.
Béreltünk Castielnek egy korit, én pedig még útközben varázsoltam magamnak egyet. Tudom nem szép dolog tőle, de muszáj volt.
Miután felhúztuk a korikat, nagy nehezen rárángattam Castielt a jégre, ami nem volt könnyű, bár egy fél óra noszogatás után csak megadta magát. Be kell vallanom, rosszabb mint gondoltam. Mialatt én mentem három kört, Ő csak a palánkot szorongatta.
- Engedd már el a palánkot, ne égesd magad ennyire!
- Ha már belerángattál ebbe az egészbe, hadd csináljam úgy ahogy akarom! – oltott le.
- Csak segíteni akartam, de akkor nem szóltam!
- Jó bocs, akkor gyere és segíts! – mondta, azzal odacsúsztam hozzá és úgymond kezelésbe vettem.
- Először is engedd el a palánkot, és fogd meg a kezem!
- Elfoglak rántani. – fogta meg a kezem.
- Nem fogsz. Most pedig hajlíts be egy kicsit a lábad, és inkább előre dőlj s ne hátra!
- Oké, és most?
- Lökd magad előre magad egyszer az egyik lábaddal, utána meg a másikkal! – utasítottam.
Ezek után elég sokat próbálkoztunk, néha sikertelenül, ám nem volt annyira reménytelen a dolog. Legtöbbször én húztam, s Ő csak ott állt mellettem élvezve, hogy nem kell semmit se csinálnia és mégis tök jól csúszik. Időközben Alexet is sikerült megtalálnom, már rég bent korizott és látszólag ismét sikerült valami idegen csajt felszednie, akit valószínűleg most lát először és utoljára. Sosem változik komolyan mondom.
Délután négy óra felé a pálya kezdett kiürülni, az emberek hazaindultak karácsonyozni. Elég hamar elment ez a délután. Rajtunk kívül már csak olyan páran lehettek, de mi megbeszéltük, hogy zárásig maradunk. Odacsúszva a bátyámhoz és a az idegen lányhoz látom, hogy a lány nem is idegen, hanem az én jó barátnőm Samantha. Úgy látszik a baráti körömben mindenki unatkozik karácsony délután.
Mivel bemondták, hogy pár perc múlva zárás van, így gyorsan magammal húztam a vöröst, hogy még menjünk pár utolsó kört.
- Mi lenne ha most én húználak téged? – vette fel az ötletet.
- Nem bánom, már úgyis egész jó vagy.
Hagytam, hogy kicsit előrébb csússzon és pedig hátulról belekapaszkodtam. Ez egy ideig jól ment, de aztán Castiel megbotlott, ezért hamar eltolt magától egyenesen előre, de mivel annyira hátra figyeltem kicsúszott alólam a kori és véglegesen elestem. Valahogy a hátamon feküdtem a jégen és nem volt kedvem felállni. Néztem ahogy Castiel szerencsétlenkedik, végül Ő is elesik, ám már nem tudtam időben elmenni onnan, ezért egyenesen rám esett ezzel engem teljesen kilapítva.
- Bocsi, ugye nem fájt?
- Nem nagyon, túlélem. - nyugtattam meg.
Nem tudom miért, de még egy ideig nem szállt le rólam, hanem egymás szemébe nézve feküdtünk ott a jégen. Aztán egyszer csak Castiel megmozdult, de nem mászott le rólam, csak a fejét mozdította meg, hogy közelebb legyen az enyémhez. Értettem a szándékot, és tudtam jól, hogy én is akarom, ezért én is közelebb hajoltam majd egyszer csak ajkunk találkozott. Olyan csodálatos érzés volt ahogy ott fekszünk miközben a hó szépen szállingózik. Nem akartam, hogy vége legyen. Csak mi ketten számítottunk, és ez így pont jó lett volna, ha nem szólal meg újra a turnus végét jelző hangos bemondó. Kénytelenek voltunk abbahagyni és lemenni a jégről.
- Na milyen volt? – kérdeztem a vöröstől.
- Jobb mint gondoltam, főleg a vége! – mondta mire akaratlanul is elmosolyodtam.
Visszavettük a rendes cipőnket, az enyém is megszáradt már szerencsére, így indulhattunk haza karácsonyozni.
- Na akkor mi megyünk is! Boldog karácsonyt! – köszönt el Alex, engem pedig magával vonszolva a kis utca felé ahol leszálltunk. Szívem szerint maradtam volna, s szerintem Alex is. Ám otthon várnak a szüleink és a szépen feldíszített karácsonyfa ami már valószínűleg körbe lett pakolva ajándékokkal. Nem vágytam úgy különösebben semmire, számomra a tökéletes karácsonyi ajándék ez a délután volt aminek az emléke egy örök életre bennem marad.
Huszonnegyedike reggelén apa és Alex feladata volt a karácsonyfa szerzés, ezért ők már reggel elmentek favadászatra, míg én otthon sütöttem anyával a finomabbnál finomabb sütiket abban a picuri kis konyhámban, amiben alig fértünk el rendesen.
Olyan dél körül Alex és apa megérkeztek a fával, ám sikerült kiválasztaniuk a legnagyobbat, ami ráadásul alig akart beférni az ajtón. Végül nagy nehezen betuszkoltuk a nappali legvégébe, de minden tiszta fenyőtüske lett. Szuper, még ezt is fel kell takarítani. Már vettem volna elő a porszívót, de meglepő módon mire visszanéztem a tüskék eltűntek. Szúrós szemmel néztem a bátyámra, mert szinte biztos voltam benne, hogy Ő tüntette el őket, pedig világosan megmondtam, hogy ebben a lakásban nincs varázslás. Legalább anya és apa betartják a „szabályokat”.
- Mégiscsak jobb lett volna ha mi megyünk haza! – sopánkodtam.
- Így is jó, jobb a családi összetartás. – mondta apa miközben rendesen beállította a fát a helyére.
A fa feldíszítése minden évben a mi feladatunk Alex-el, ami általában úgy néz ki, hogy én díszítem Ő meg nézi. Véletlenül se segítene, mindig arra hivatkozik, hogy fontos dolga van.
A díszek maradtak a régiek, ezért már megvolt az elképzelésem, hogy hogyan fogom őket felrakni. Mialatt én nekiálltam leporolni a díszeket, sikerült Alex-et rávennem, hogy legalább az égősort rakja fel, utána pedig adogassa nekem a gömböket. Már épp ideje lesz, hogy hasznossá tegye magát.
- Na tessék, kész az égősor! – dőlt le a kanapéra.
- Még ne örülj, adogasd a díszeket!
- Oké oké, adogatom.
Míg mi a nappalival foglalkoztunk, a szüleink még a konyhában sürögtek, forogtak. Épp ahogy elterveztük, délre minden kész volt. Az összes kész étel a hűtőben, a sütik a sütőben, a karácsonyfa pedig teljesen feldíszítve állt rajta a színesen villogó égőkkel. Mondhatom gyönyörű látvány volt nézni, nem is tudom mikor éreztem ilyen hangulatosnak ezt az ünnepet. Anya ötlete bevált, sokkal jobb, hogy ők jöttek s nem mi mentünk, mert így nem ugyanaz történik mint az elmúlt években.
Miután megebédeltünk, ránk tört az unalom, hogy mégis mit csinálhatnánk egészen estig vagy akár csak az ajándékozásig. Ilyenkor az ember már nem tud sehova menni mert mindenen zárva van. A nagy gondolkodás közepette anya és apa közölték, hogy rájuk jött a nehézség ezért inkább lepihennek egy kicsit. Ezt kicsit furcsálltuk mert hát általában ebben az időben készülődni kellene.
Végső ötlenek eszembe jutott, hogy a városban a karácsonyi vásáron kívül nyitott még egy új korcsolyapálya a főtéren. Ha jól tudom még nyitva van, legalábbis reméljük. Mi Alex-el az induláshoz kezdünk el készülődni, anyáék pedig végül csak lepihentek. Mindenesetre nekünk viszont sietnünk kellett, hogy odaérjünk és még elcsípjük az utolsó turnust. Én természetesen mint mindig gyalog akartam menni, de Alex annyira ragaszkodott a seprűjéhez, és még hideg is van ezért beadtam a derekamat. Való igaz, hogy sokkal hamarabb odaértünk mintha gyalog mentünk volna vagy tömegközlekedéssel.
Egy elhagyatott kis utcában leszállva éreztük, hogy hidegebb lett és felnézve apró hópelyhek szállingóztak a levegőben. Pont szenteste, ennél hangulatosabb már nem is lehetne.
A hópelyhek bámulásából feleszmélve odasétáltunk a főtérhez, ahol szerencsére még nyitva volt a koripálya és nagy sor sem volt. Gyorsan odaszaladtam a sor végére, ám nem vettem észre, hogy a nagy sietségben nekimegyek valakinek. Az illető kezében lévő forró pohár tartalma pedig a csizmámon landolt, de nem fájt annyira.
- Jaj bocsi, nem figyeltem, veszek neked másikat! – néztem fel rá mert kicsit magasabb volt nálam.
- Isabell te vagy az? – húzta le a kapucnit a fejemről.
- Castiel? Te meg mit csinálsz itt ilyenkor?
- Tudod a szüleim nincsenek itthon még karácsonykor sem, ezért gondoltam bejövök iszogatni, otthon úgysem tudnék mást csinálni. Na és te?
- Én Alexel jöttem korizni, de úgy látszik már el is vesztettem. – néztem körbe, mert a bátyám egyszerűen tényleg csakúgy eltűnt.
- De ilyenkor miért koriztok? Nem otthon kéne a családdal ünnepelnetek?
- Már mindennel végeztünk, és mivel ránk tört az unalom eljöttünk.
- Hát akkor jó szórakozást, én eliszogatok itt.
- Ha már úgyis elvesztettem a bátyámat, esetleg nincs kedved csatlakozni? – néztem rá kérdőn.
- Kedvem az lenne, csak én nem tudok jól korizni.
- Majd én megtanítalak, gyere! – húztam magammal.
Béreltünk Castielnek egy korit, én pedig még útközben varázsoltam magamnak egyet. Tudom nem szép dolog tőle, de muszáj volt.
Miután felhúztuk a korikat, nagy nehezen rárángattam Castielt a jégre, ami nem volt könnyű, bár egy fél óra noszogatás után csak megadta magát. Be kell vallanom, rosszabb mint gondoltam. Mialatt én mentem három kört, Ő csak a palánkot szorongatta.
- Engedd már el a palánkot, ne égesd magad ennyire!
- Ha már belerángattál ebbe az egészbe, hadd csináljam úgy ahogy akarom! – oltott le.
- Csak segíteni akartam, de akkor nem szóltam!
- Jó bocs, akkor gyere és segíts! – mondta, azzal odacsúsztam hozzá és úgymond kezelésbe vettem.
- Először is engedd el a palánkot, és fogd meg a kezem!
- Elfoglak rántani. – fogta meg a kezem.
- Nem fogsz. Most pedig hajlíts be egy kicsit a lábad, és inkább előre dőlj s ne hátra!
- Oké, és most?
- Lökd magad előre magad egyszer az egyik lábaddal, utána meg a másikkal! – utasítottam.
Ezek után elég sokat próbálkoztunk, néha sikertelenül, ám nem volt annyira reménytelen a dolog. Legtöbbször én húztam, s Ő csak ott állt mellettem élvezve, hogy nem kell semmit se csinálnia és mégis tök jól csúszik. Időközben Alexet is sikerült megtalálnom, már rég bent korizott és látszólag ismét sikerült valami idegen csajt felszednie, akit valószínűleg most lát először és utoljára. Sosem változik komolyan mondom.
Délután négy óra felé a pálya kezdett kiürülni, az emberek hazaindultak karácsonyozni. Elég hamar elment ez a délután. Rajtunk kívül már csak olyan páran lehettek, de mi megbeszéltük, hogy zárásig maradunk. Odacsúszva a bátyámhoz és a az idegen lányhoz látom, hogy a lány nem is idegen, hanem az én jó barátnőm Samantha. Úgy látszik a baráti körömben mindenki unatkozik karácsony délután.
Mivel bemondták, hogy pár perc múlva zárás van, így gyorsan magammal húztam a vöröst, hogy még menjünk pár utolsó kört.
- Mi lenne ha most én húználak téged? – vette fel az ötletet.
- Nem bánom, már úgyis egész jó vagy.
Hagytam, hogy kicsit előrébb csússzon és pedig hátulról belekapaszkodtam. Ez egy ideig jól ment, de aztán Castiel megbotlott, ezért hamar eltolt magától egyenesen előre, de mivel annyira hátra figyeltem kicsúszott alólam a kori és véglegesen elestem. Valahogy a hátamon feküdtem a jégen és nem volt kedvem felállni. Néztem ahogy Castiel szerencsétlenkedik, végül Ő is elesik, ám már nem tudtam időben elmenni onnan, ezért egyenesen rám esett ezzel engem teljesen kilapítva.
- Bocsi, ugye nem fájt?
- Nem nagyon, túlélem. - nyugtattam meg.
Nem tudom miért, de még egy ideig nem szállt le rólam, hanem egymás szemébe nézve feküdtünk ott a jégen. Aztán egyszer csak Castiel megmozdult, de nem mászott le rólam, csak a fejét mozdította meg, hogy közelebb legyen az enyémhez. Értettem a szándékot, és tudtam jól, hogy én is akarom, ezért én is közelebb hajoltam majd egyszer csak ajkunk találkozott. Olyan csodálatos érzés volt ahogy ott fekszünk miközben a hó szépen szállingózik. Nem akartam, hogy vége legyen. Csak mi ketten számítottunk, és ez így pont jó lett volna, ha nem szólal meg újra a turnus végét jelző hangos bemondó. Kénytelenek voltunk abbahagyni és lemenni a jégről.
- Na milyen volt? – kérdeztem a vöröstől.
- Jobb mint gondoltam, főleg a vége! – mondta mire akaratlanul is elmosolyodtam.
Visszavettük a rendes cipőnket, az enyém is megszáradt már szerencsére, így indulhattunk haza karácsonyozni.
- Na akkor mi megyünk is! Boldog karácsonyt! – köszönt el Alex, engem pedig magával vonszolva a kis utca felé ahol leszálltunk. Szívem szerint maradtam volna, s szerintem Alex is. Ám otthon várnak a szüleink és a szépen feldíszített karácsonyfa ami már valószínűleg körbe lett pakolva ajándékokkal. Nem vágytam úgy különösebben semmire, számomra a tökéletes karácsonyi ajándék ez a délután volt aminek az emléke egy örök életre bennem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése