Régi történet ~ 2. fejezet

 

2. Különleges vagyok?

Végre eljött a várva várt nap. Az első napom a rendes suliban, a halandók között. Remélem, nem lesz gond és befogadnak. Lehet nem év közben kellet volna jönnöm, hanem még szeptemberben. Én jöttem volna, de akkor még csak győzködtem a szüleimet, hogy engedjenek el. Sajnos csak mostanra lett eredménye a noszogatásomnak.

Mivel az én drága őseim tényleg mindent elintéztek, még a tankönyveimet is, nem volt mást dolgom csak bemenni mintha mi sem törtét volna s eddig is ide jártam volna. Meg még be kell mennem valami DÖK elnökhöz, aki megmondja, hogy melyik lesz az osztályom, hová kell mennem. Most hirtelen úgy gondolom, hogy nem lenne olyan rossz annak a vörös hajú srácnak, Castielnek az osztályába kerülni. Legalább lenne egy ember akivel már találkoztam, nem pedig mindenki idegen. Na mindegy, ezek csak szimpla gondolatok a fejemben, ki tudja így lesz-e. Bár elvileg a remény hal meg utoljára.

Gyorsan felveszem a ruháimat, aztán egy fél órát töltve a fürdőben, ráeszmélek, hogy jobb ha sietek, mert már egy picit késésben vagyok. Nem kellett volna annyit hezitálnom azon, hogy mit vegyek fel. Fölösleges kiöltözni, nem bálba megyek, hanem egy iskolába. Miután biztosan meggyőződtem arról, hogy a kinézetem és a sminkem is tökéletes, ideje volt indulnom.

Az ajtón kilépve reflex szerűen magamhoz veszem a seprűmet, majd amikor a lépcső feléhez érek, rájövök, hogy mehetek vissza. Semmiképp sem mehetek seprűvel, főleg nem a suliba, hisz nem tudnám hova tenni egész nap, ha meg magamnál tartanám már az első nap hülyének néznének. Kénytelen leszek véglegesen rászokni a gyaloglásra. Nem baj, egy kis mozgás senkinek sem árt.

A telefonomra nézve meglátom az időt, így kicsit szaporábba veszem a lépteimet. Nem érek most rá sétálgatni, arra ott volt a tegnap délután.

A hatalmas épület most is elképesztő látvány számomra, ám ezúttal be is mehetek. Felfedezhetem belülről is. Belépek a nagy íves kapun a többi diákkal együtt. Még nem csengettek be, az udvaron hatalmas a tolongás, tavasz van ezért majdnem mindenki itt lézeng. Igaz, ha régebb óta lennék itt, valószínű én is ezt tenném.

Az épületbe beérve vár a nagy feladat, meg kell keresnem a DÖK-ös termet, amiről halványlila fogalmam sincs, hogy hol van. Mindegyik folyosón van egy pár ajtó, remélem valamelyikre azért ki lesz írva. Még van egy negyed óra a becsengetésig, azalatt csak megtalálom. Vagy mégsem. Már minden végigjártam, kétszer el is tévedtem, de még mindig nincs meg. Tudnék mit tenni, ám a varázsolni eszem ágában sincs. Most mit tegyek? Úgy látszik nincs más választásom, most utoljára kénytelen leszek varázsolni. Már épp a kezemet emeltem a mozdulathoz, amikor valami megbökött hátulról. Vagy valaki. Megfordulva Castiellel találom szembe magam, amint kérdőn néz rám.

- Csak nem a DÖK-ös termet keresed?

- Honnan találtad ki?  

- Tegnap azt mondtad, hogy mától fogsz idejárni, ebből gondoltam. Mellesleg ott van a folyosó elején, a tanteremmel szembe. - mutat a másik irányba. 

- Köszi szépen, magamtól nem hiszem, hogy megtaláltam volna.

- Tudom, épp azért segítettem. - húzza megint hatalmas vigyorra a száját, majd elmegy a terem felé.

Mégis, honnan a fenéből veszi ezeket? Lehet csak poénnak szánta? Mindenesetre, elég érdekes egy srác az biztos.

Odalépek az ajtó elé amire ki van írva, hogy DÖK-ös terem, majd halkan bekopogva benyitok. Megpillantok egy aranybarna szemű, szőke srácot aki nagyon kutat valami papírok között.

- Szia! Tudnál nekem segíteni? - köszönök oda neki.

- Szia! Persze, mit szeretnél?

- Azt szeretném megtudni, hogy melyik lesz az osztályom s hová kell mennem. 

- Ezek szerint te vagy az új lány? - kérdezi.

- Igen, a nevem Isabell Cally.

- Nagyon örvendek, én pedig Nathaniel vagyok a DÖK elnök. A papírjaid rendben vannak, az osztályterem pedig itt van szembe. Sok sikert a beilleszkedéshez, és az ismerkedéshez is!

- Veled együtt már kemény kettő embert ismerek! - húzom ki magam büszkén.

- Ki a másik?

- Castiel - mondom, mire Nathanielnek egyből lehervad a mosoly az arcáról, a tekintete pedig elsötétül.

- Nem vagy vele valami jóban mi?

- Hát nem, régebben volt egy kis balhénk, amit most nem szívesen hánytorgatnék fel, ha nem baj. Azóta rosszban vagyunk.

- Értem, ezt szomorúan hallom, de ti tudjátok. - néztem rá hatalmas szemekkel.

- Még a te kedvedért sem fogunk kibékülni, ha erre szerettél volna célozni.

- Azért nagyon köszönöm - mondom elkeseredetten az ajtón kilépve.

Még jó, hogy szembe van az osztályterem, így azt már nem kell keresgélnem. Amint benyitottam az ajtón, a teremben lévő össze szempár rám szegeződött, ahogy azt előre sejtettem. Szerencsére azért nagyjából erre is fel voltam készülve, pont mint majd az órai bemutatkozásomra. Azok a kínos bemutatkozások, amik ilyenkor szoktak lenni, mint a filmekben. Ha nagyon kínos, legrosszabb esetben bevetem a felmentő varázslatot, most tényleg utoljára. Persze, remélem nem lesz rá szükség.

Körbefutom a szemmel a termet, ami megakad egy üres helyen az ablak mellet. 

- Bocsi, szabad ez a hely? - érdeklődöm az előtte ülő vörös hajú lánytól.

- Persze, ülj csak le, itt sosem ül senki - mondja mosolyogva.

- Te vagy az új lány ugye? 

- Igen, nagyon örvendek Isabell vagyok! - mutatkozom be.

- Engem Samantha-nak hívnak, remélem jól érzed majd magad itt, ha szeretnéd órák után szívesen körbevezetlek, közben pedig tudnánk beszélgetni. Mit szólsz?

- Nagyon jó lenne.

- Oké, akkor órák után várlak a terem előtt.

- Köszi! - mondom mosolyogva, ám többet már nem tudtunk beszélgetni, mert becsöngettek, s benyitott egy tanár. Amint meglátott, intett nekem, hogy menjek ki. Most következik a katasztrófa, amit a legjobban félek. Csak essek túl rajta hamar, esetleg lehet rásegítek egy kicsit.

- Kedves gyerekek! Egy új diák érkezett az osztályunkba, fogadjátok szeretettel. Mesélj egy kicsit magadról - néz rám. 

Úristen, na most mi legyen? Nem akarok beégni, de nem akarok itt jópofizni mindenkinek. Oldalra nézve, látom, hogy Samantha biztató szemekkel néz rám. Ez valamennyire segített, mégsem sikerült semmit sem kinyögnöm. Egy perc kínos csen után, halljuk, hogy valaki a hátsó padban próbál halkan röhögni, csak nem sikerül neki. Odanézek és megpillantom Castiel kárörvendő szemeit ahogy nem bírja abbahagyni a röhögést. Végül Nathaniel leoltotta és elhallgatott. Jézusom, én ezt nem bírom tovább, most az egyszer véglegesen utoljára megteszem, mert nincs más választásom, ha nem szeretnék már az első napon egy nagy lúzerként feltűnni. Mivel képes vagyok az magával az idővel is varázsolni, el tudok tekerni, visszatekerni, vagy akár utazni az időben. Szépen eltekerem az elkövetkezendő tíz percet, mintha mi sem történt volna. A többiek ebből semmit sem fognak szerencsére észrevenni. Lejátszok a fejükben egy eseményt, jelen esetben a bemutatkozásomat, s olyan lesz nekik mintha minden megtörtént volna. A kezemet gyorsan felemelve csak egy mozdulat, máris megtörtént minden, csak gyorsított verzióban. Véletlenül picit elragadtattam magam, kicsit sokat tekertem előre. Az utolsó órám következett amikor már feleszméltem. Ezt nem így terveztem, mindegy mostanában úgysem fogok többet semmi ilyesmit elkövetni. 

Most mindenki rendesen meg akar ismerni, sorban jönnek oda hozzám, ráadásul nem csak az én osztályomból. Ezt jól megcsináltam, most én lettem az új téma az egész suliban. Reménykedek benne, hogy pár nap múlva elcsitul minden, normálisan járhatok be, tanulhatok, és nem kell attól rettegnem, hogy épp ki akar zaklatni valamivel, vagy netán elkérni a számomat. Sajnos erre is volt már példa, bár egyenlőre még csak Samanthanának és Nathanielnek adtam oda. A többieknek majd később, úgyis voltak olyanok akikkel csupán csak beszélgettünk. Megismerkedtem jócskán az összes diákkal aki idejár. Ott van például az a Lysander, akinek felemás színű szeme van, meg a lányok akik odajöttek hozzám egyik szünetben: ha jól emlékszem Iris, Rosalia, Kim, Melody, Viola és Peggy aki interjút is szeretett volna velem készíteni, de én elutasítottam. Azért mindennek van határa. Aztán ott vannak még az ikrek, Armin és Alexy. Armin kocka, Alexy pedig meleg, de ettől függetlenül tök jól el lehet beszélgetni velük. Sajnos azonban voltak olyanok is, akikkel nem találtam meg nagyon a közös hangot. Valami szőke hajú lány, Amber és a plázacica barátnői kioktattak, hogy sürgősen nyugodjak le, mert ellopom előlük a hírnevet. Akkor ott helyben tudtam volna dobni egy hátast. Életemben nem találkoztam ilyen emberekkel, úgy látszik itt van mindenféle.

Órák után a megbeszéltek szerint az osztályterem előtt várakoztam. Már alig vártam, hogy jobban szemügyre vegyem az épület minden egyes sarkát. Azt gondoltam, Samantha késni fog, de nem így történt. Időben megjelent az órák után, a terem előtt. Délután vége felé, vagyis inkább már majdnem estére sikerült mindent felfedeznem. Samantha megmutatta a folyosókat, az emeletet, a termeket, az udvart, sőt még a picét meg a klubokat is. Hatalmas élmény volt számomra.

- Nagyon köszönöm ezt a kis idegenvezetést, hálás vagyok! - mosolygok Samantha-ra.

- Igazán nincs mit, máskor is. 

- Akkor barátnők leszünk?

- Persze, úgysincs sok barátom, mert mindenki különcnek tart. 

- Ezt szomorúan hallom, nagyon sajnálom. De ne aggódj, én nem ítéllek el, én magamra tudnám azt mondani, hogy különc.

Még, hogy Samantha különc, akkor én mit mondjak? Talán én leszek mostantól a legkülönlegesebb az egész osztályban. Persze erről senki sem fog tudomást szerezni.

- Miért? - szakít meg a nagy gondolkodásomból.

- Jobb ha nem tudod, hidd el.

- Rendben, ha nem akarod elmondani, én nem erőltetem. 

- Ez igazán kedves tőled.

- Á, lányok csak nem idegenvezetést folyik? Csatlakozhatok? - szakít félbe minket egy hang az ajtóból. Castiel mint mindig, most is hatalmas mosollyal a képén, sétál oda hozzánk. Mit csinálhat még itt ilyenkor? Már szinte mindenki hazament, talán velünk együtt egy-két ember lehet mér csak itt.

- Sajnos túl későn érkeztél - vetem oda neki kárörvendőn.

- Kár, pedig jól szórakoztunk volna, ebben biztos vagyok.

- Ne aggódj annyira, lesz még alkalmunk beszélgetni.

- Nem aggódtam én. 

- Miért akarsz ennyire jóban lenni velem?

- Baj, hogy ismerkedek egy új diákkal? - kérdezi mérgesen.

- Jajj dehogyis, csak kérdeztem. Nem kell egyből felkapni a vizet. De komolyan, miért akarsz?

- Mondtam már. Bár különleges vagy.

- Ezt most bóknak vegyem?

- Vedd aminek akarod, én csak így látom. - szögezi le, majd megfordul és kisétál a kapun.

- Ez meg mi volt? - kérdezem Samantha-tól.

- Fogalmam sincs, mindenesetre most én vagyok ledöbbenve. Köztetek aztán vibrál a levegő rendesen.

- Mi van?

- Komolyan mondom.

- Ugyan már, még csak tegnap érkeztem ide. Különben is, kizárt dolog, hogy legyen köztünk bármi is, és most nem csak rá célzok. Milyen érzés a szerelem?

- Ezt pont tőlem kérdezed? 

- Miért, csak te vagy itt rajtam kívül, szóval kitől kérdezzem? 

- Hmm a szerelem azt hiszem egy csodálatos érzés, amikor azt sem bánod ha meghalsz érte..

- Hűha, és még, hogy jó embertől kérdeztem-e.

- Jól van na, én csak ezt hallottam.

Nap végén még hazakísértem az újdonsült barátnőmet. Ugyan ő is felajánlotta, de mondtam, hogy majd máskor. Mit szólna, ha meglátná az üres lakásomat? Amiben egy szülő sincs. Kit mutattam volna be? A kutyámat, Lucy-t? Ezért inkább én kísértem haza őt. Bemutatott a szüleinek, akik örültek, hogy végre van a lányuknak egy komolyabb barátnője. Szegénykék, sajnálom őket, pedig nagyon kedves család. Remélem azért majd ahogy magamból is, Samantha-ból is sikerült egy menő, nem lúzer csajt faragnom, akit egyedül Amber piszkál, senki más. Most, hogy így szembesültem az itteni emberek sorsával, életével, mindenáron szeretném őket segíteni. Főleg körülöttem lévőket. Emellett szeretnék magamra is normális emberként tekinteni a továbbiakban, nem pedig mint egy magamfajta boszorkányra. Egy teljen új személyiségem lesz, aki nem fog varázsolni, s úgy fog élni mint egy átlagos ember.